BUÉK!

Minden kedves idelátogató és olvasó Blogos ismerősömnek és ismeretlennek
Szeretetben és sikerekben gazdag Boldog Új Évet kívánok!

Az, amiről...

Karácsony egyedül....?


Évek óta töltöm "egyedül" az ünnepet.
Nem díszítgetek, minek...annak örülök ami van....a sors kegyetlen játékait viselni a nemesedés
egy útja, elviekben mi választottuk ezt, (az nem biztos hogy mi magunk tettük ilyen rögössé) hát
viseljük egyenes derékkal....Vágta épp eleget valaki a képembe - Te kerested! Hát ja. Kereste a fene.
Az idei karácsony még durvább mint az előzőek, kegyetlen a felismerés,
hogy "felesleges vacak" lettem valaki és gyerekeim életében, Na jó a gyerekeim esetében ez némi túlzás. Jó érzés....
Bár hozzá teszem a gyerekeim már felnőttek.... élik a saját életüket.

 

 Fotó: Internet

Na szóval idén is túrázni megyek... csak mert így döntöttem attól még fontos mindenki a számomra.
Az az ember magányos, aki valahol élvezi is azt. Hát én valamilyen szinten élvezem a magányt.(hehe)
Még akkor is ha a gyerekeim itt nyüzsögnek körülöttem. Az első közös karácsony nagyon mély fájdalmakat
tett le a karácsonyfa alá. Mindenféle szörnyűséges, lelket szaggató karácsonyaim voltak, amelyek fájdalmát
mindig csak a szenteste oldotta valamelyest, amikor valóban Szentestéztem a gyerekeimmel.
Idén volt először hogy a gyerekeim nem kérték hogy készülődjek és nem volt a kívánságuk hogy mit is főzzek, mint régen.

Az, amiről valóban írni szeretnék, nem a fájdalom és az Ünnep magányában felszakadó zokogás.
( akad olyan is)
Amiről írni szeretnék, az a karácsony magányában rejlő lehetőség. Az, ahogyan én látom,
és ahogyan nekem fordult át az ünnep gyötrelme az ünnep örömébe.
Minden élethelyzet lehetőséget rejt magában arra, hogy valami nagyszerű történjen!
Szó se róla akadt egy kettő az életben. (tavaly előtt szenteste délutánján) Hogy csak egyet említsek.

Ezért aztán nem is kérdeztem egy ismerősömet sem hogy nem volna e kedve velem tölteni az ünnepet.
(Pedig volt aki hívott és tudom határtalanul örült volna ha megyek.)

Mitől féltem? Nem is tudom! Talán a visszautasítástól és attól, nehogy megbántsam a barátaimat azzal,
hogy jól elrejtett magányuk mögé látok. Vagy bennem is azt lássák hogy szomorú vagyok. Mert az igazi szomorúságot nem is annyira a magányom teszi.

Amikor zokogva mész a falun végig Szenteste az utcán, és fájdalomba burkolózva "nézel" be az ablakokon
és látod a boldog embereket, akkor azt gondolod, ennél már nem lehetne rosszabb.

Még utolsó nap is dolgoztam (hála égnek!) Majd 2 óra volt amikor hazaértem.
Benyitok az ajtón,  semmi dísz, fa sehol. Rájössz, hogy teljesen felesleges is és legyintesz egyet.
Már higgadt vagy, fájdalmad valós és csendes, mozdulataid kimértek,
és a nappaliban a Tv egy már sokadszor látott romantikus film jelenetét mutatják. Utálom ezeket az ezerszer sugárzott bárgyú baromságokat.
Ilyen a karácsonyod egyedül. Szerintem nem vagyok ezzel egyedül!

Új élethez új dolgok kellenek!
Hát belevágtam
 Ehhez nem kell pénz, nem kell ajándék, nem kell semmi,
 csak egy szeretettel teli tér, nyitott szív, a többi jön magától!
Elhatároztam már csak bizonyításképpen hogy elindulok a Börzsöny legmagasabb pontjához.  (938 m magas)
Ércbányáig szerencsém volt autóval menni. Ez jól esett! :-) És az "Én fámnak csak integettem egyet! :-)

 

Bányapusztáig az általam legtöbbet megtett út vezetett. A legszebb vadászélményeim helye.
Onnan irány Fekete-Rét,  elhaladva az Oltárkő mellett fel a Csóványosra.
A tetején található kilátóról gyönyörű kilátás nyílott volna a Börzsöny hegyeire, már ha tiszta idő
és nem hatalmas köd fogadott volna.
Tiszta idő ha lett volna :-( a felvidéki hegyeket, és a Dunakanyart is láthattam volna De csak köd és köd.
Tejfehérbe burkolózott a hegy!

 

A fenébe. Bár ha bele gondolok...mire felértem kapkodtam a levegőt!
Néhány perces tekintgetés után irány vissza
!Közben arra gondoltam hogy most már az út könnyebbik fele következi. Mert hogy már "csak" lefelé kell menni. :-)

Visszaút a sokat meg járt útvonalon a Szabó-kövek és a Rakodón keresztül Nagyhideg-hegyre, onnan a Kammerhof,  Az emlékek csak sorakoztak. :-)
De sokat jártam és vadásztam erre is.
Aztán a Vasedény-kulcsos-ház, ahol annyiszor de annyiszor megizzasztotta a terepjárót az a néhány dagonya.. majd
végig a Rustok-nyergén, irány vissza Nagybörzsönybe.
Mit mondjak - Leizzadtam mire haza értem. :-)

Lépteim hordják az évek súlyát,

Kicsit rég volt! :-)

Az ember lassan megöregszik

Az ember lassan megöregszik,
A jövőnél már fontosabb a múlt.
Nem jön felénk, ami előttünk fekszik,
Csak könyörtelen elmarad az út.

Lépteim hordják az évek súlyát,

szívem már tudja, mit szemem nem lát.

Hajnalon, nappalon, éjszakán át,

megyek csak egyre tovább... mindenen át.

Az én....

Én és Ő!

(Drága keresztapám)

 Wass Albert: Az én Titok - Karácsonyom



Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep lsten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert.
Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken.
Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.
Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem volt karácsony, és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy vasárnapok sem voltak. Viselő ruháinkat s nehéz gondjainkat szakadatlan hordtuk, bármit mutatott a naptár.
Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az ünnepekért, ünnepi öltözetet s ünnepi arcot éveken át nem látott a házunk.
Egyszer fellázadtam. Karácsony volt.
De nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem.
Karácsonyi szabadságra küldött haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha halottat őriztek volna benne.
Apámék egy-egy könyvbe temetkezve naphosszat hallgattak sötéten, és nem volt szabad előttük karácsonyról szólni.
Évek óta nem járt nálunk az angyal. Súlyos gond nyomta a szárnyait, és nem tudott elröpülni hozzánk. Akkor öregedtek meg apámék.
Nem akartak ünnepre gondolni, mert eszükbe jutottak a régi és gondtalan ünneplések, s a jövő ködös volt, nem láttak előre.
Pedig ha tudtak volna ünnepelni, a karácsonyfa gyertyái mellett az ünnepi gondolatok magasságából meglátták volna az utat, mely
már akkor is egyenesen vezetett a reménység felé.
De gyászba s ünneptelen hallgatásba rejtőztek az idő elől, pedig az idő azért múlott, éppen úgy.
Karácsony szombatja volt. Kint nagy puha hó, a kerti fákat belepte egészen.
Olyan csöndes volt kereken a világ, mintha a békesség készült volna megszületni akkor.
Egyedül lézengtem a kertben. A szürkület már meglepte a fenyvest, s kereken a dombok is belevesztek a lehulló estébe.
Lent a faluban egy-egy lámpa kigyúlt. Fájt, hogy karácsony estéje van.
Máshol izgalommal lesik az angyalt, ünneplő ruha van és karácsonyi szag és boldog rejtelmesség a levegőben.
Hallottam a csilingelést, s láttam gyertyafényben úszó szép karácsonyfákat, pedig ahogy ott kószáltam a behavazott fák közt, végtelen egyedülléttel
a szívemben, tudtam, hogy mindez csak álmodozás, mert nálunk sötétek a szobák, s a régi gyűrött ruháinkban éppen olyan magányosan töltjük el ezt az estét is, akár a többit.
Esteledett nagyon. Lent a faluban egyre több lámpa égett, s a papnál megkezdték a kántálást is.
Megálltam a fenyők alatt, és hallgattam a felszűrődő éneket. Románok kántáltak.
Az egyhangú dallamot búsan itta föl a szétterülő este, s én arra gondoltam, hogy románok kántálnak.
Románok ünnepelnek.
Mindig csak a románok.
Sokáig álldogáltam ott, közben sötét lett egészen. Fázni is kezdtem, hűvös szél támadt a fák közül, éreztem, hogy haza kell már menni.
De ugyanakkor valami fájdalmasan a torkomba markolt.
A tudat, hogy karácsony este van, s én ott ülök majd egyedül, és nem lesz senki, akivel beszéljek, és nem lesz semmi ünnep.
Az öregek olvasnak a lámpa alatt, olvasnak zord szótlan arccal, mintha olyan nap lenne ez is, mint a többi. Úgy, szorította a torkomat, hogy könnyeket préselt ki a szememen. Hát csak a románok?
S ekkor valami bátor, nagy dolog jutott az eszembe. Hirtelen, hogy szinte beleszédültem. Nem csak a románok! Miért csak ők? Karácsonyt csinálok önmagamnak! Karácsonyt, titokban, hogy senki se lássa!
Volt a fenyves szélén néhány kicsi fenyő. Csak akkorák, hogy, a derekamig sem értek. A kerti színből kiloptam egy ásót, meg egy ládát, s kiástam egyet, egy szépet a fenyőcskék közül. Sok földdel vettem ki, betettem a ládába, elrendeztem a gyökereit is, hogy baja ne essék, s megindultam vele a ház felé.
Vert a szívem az izgalomtól. Hátha meglátnak? Hátha baj lesz ebből? De sötét volt, nem látott meg senki. Egyedül laktam, a ház végében. Úgy osontam be a szobámba, mint a tolvaj. Meggyújtottam a lámpát, a ládát a fával az asztalra tettem s hozzáfogtam a feldíszítéshez. Izgalmas, nagyszerű munka volt. Színes papirosból láncokat fabrikáltam, néhány szál aranyozott zsinórt is leltem hozzá s öt darab maradék gyertyavéget. A gyertyavégeket drótra kötöttem rá a fenyőre, idétlenül is álltak rajta, az igaz. A színes papírlánc sem sikerült úgy, ahogy akartam. Csúnya lett nagyon a karácsonyfám. De karácsonyfa volt!
Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s felöltöztem úgy, ahogy illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga fény dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.
Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam, s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak, s most már nem csak románok ünnepelnek ebben a faluban.
Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába.
S talán, azt hiszem, úgy is volt.
Ültem ünneplő ruhámban az ágyon, s néztem a szegényes kis karácsonyfát és gondoltam mindenfélét össze-vissza, szépet
és szomorút, ahogy ilyen szép és magányos, de különösen nagy ünnepeken szokás, amíg lassan leégtek a gyertyavégek. Leégtek és elaludtak egyenként, csöndesen. Még éppen csak egy, lángocska őrizte hűségesen az ünnepet a legalsó ágon, aztán elaludt az is.
Még ültem az ágyon egy keveset, s néztem az elsötétülő szobát, mert a kályhában is roskadt már a tűz és alig világított. A sötétséggel együtt éreztem lassan a hétköznapot is visszatérni, s emlékszem jól, ez csúnya és keserű érzés volt.
Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát, s felvettem a régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit, s visszadugtam mindent a fiókba. Aztán kabátba bújtam, s visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam.
Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Borzasztó sötét volt a fenyves, és szél suhogott az ágak között. Kint a tisztáson derengve világított a hó. Féltem. Kísérteties volt a hószínű sötétség és a suhogó fenyves.
Sietve tettem helyére a fát. Gyökere körül ledöngöltem a földet, s havat is kapartam köréje. A csöndesség felől veszekedés hallatszott. Románul veszekedtek. A hangok felverték a falut, aztán belefagytak újra a csendbe. Kántálás már nem hallatszott sehol. Hideg, néma téli este volt.
Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt már hívtak vacsorázni.
Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdezte meg apám.
-Mit csináltál ?
- Semmit- feleltem.
Apám szája széle megrándult, de nem kérdezett többet. (S maga is a semmivel foglakozott abban az időben.
Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy nekem karácsonyom volt mégis.
Véletlenül jutott az eszembe minap ez a régi történet. Karácsonyfát néztem fiaim számára, s megtaláltam közben azt a fenyőt is, amit akkor egy estére kiloptam a kertből. Megsínylette az ünneplést. Évekig csenevész maradt, volt idő, hogy azt hittem, kipusztul. De aztán mégis erőre kapott. S ma már sudáran és magasan szökik az ég felé, erősen túlnőtt engem s mindnyájunkat kik akkor éltünk.
(A titokzatos őzbak)
"Nézzetek a szívetekbe karácsonyos szemmel, őszinte és becsületes lélekkel. S ha azt látjátok az ön-keresés során, hogy szíveteknek valamelyik zugában rosszindulat, irigység, keserűség vagy bármiféle más tisztátalan érzés lakozik valamely magyar testvéretekkel szemben: gyomláljátok azt ki gyorsan, mielőtt véglegesen és halálosan megmérgezné bennetek az életet. Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát, és eresszétek be oda a napfényt, hadd pusztítson ki belőletek minden sötétséget ezen a karácsonyon. A civódások, pártoskodások nemzetéből változzatok át a szeretet nemzetévé, s lássátok meg: attól a pillanattól kezdve veletek lesz az Isten."
(Wass Albert: Karácsonyi levél)

Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek, hogy emberek lehessetek!

/ Wass Albert /

A legszebb ajándék:

„Éld át egy pillanatig a csodát. A mindenséget és önmagadat.
Most pedig figyelj jól: a karácsony a születés ünnepe. Valaminek vége van, és valami most jön létre. Bárhol. Akár egy istállóban is. Állatok között, segítség nélkül, egy gyűlölettel teli, gonosz és sötét világban, ahol a kis Jézus született. Mindegy. Csak szüless meg. Szüld meg magad. Lobbantsd lángra a szívedet, s hagyd, hogy ez a lángocska eloszlassa az egész elmúlt éved sötétségét! Várj egy kicsit, míg azt nem érzed, hogy a kis gyerekláng megerősödik benned, és utána menj vissza a hozzátartozóidhoz. Vidd be nekik a békédet, az új arcodat, és azt a meggyőződésedet, hogy az életünk díszlete nem egy szoba, hanem az egész világmindenség. A legszebb ajándék: egy mosoly. Egy ölelés. Vagy még az sem - csak egy gondolat: „Szeretlek".

                                                                 /Müller Péter/

TÓTH ÁRPÁD FERENC

Gyertyák égjenek

Ugye, hallod szavam?
Karácsony van! Kisjézusom,
ugye, hallod szavam?
Segíts nekem, hogy még jobban
ismerhessem magam!

Segíts, hogy a testvéremnek
jó testvére legyek,
szeretetem tőled kapjam,
és hogy szeressenek!

Segíts, hogy a szüleimnek
jó gyermeke legyek,!
Megérthessem a világot
és az embereket!

Karácsony van, Kisjézusom!
Téged ünnepelünk.
Hit, a béke s a szeretet
legyen mindig velünk!

ha ünnep jár a világban

Komáromi János

Ünnep


ha ünnep jár a világban
minden milyen furcsa lesz
azt hisszük most minden bánat
egykettőre semmi lesz

ünnep jön és ünnep múlik
azután elér a "rend"
végleg semmi nem változik
sem kívül sem "odabent"

nem értjük már a lényeget
nem érezzük a csodát
nem éljük át többé soha
Ünnep igaz "mivoltát"

szemünk mered úgy bámulunk
kezünkkel tapogatunk
hallgatunk és hallgatózunk
de semmire nem jutunk

hol az Ünnep? - kérdezgetjük
választ sehol nem lelünk
mind örökre elveszett hát
az Igazi Ünnepünk?

talán mégis van még remény
ha jó helyen keresünk
néhány percre csendben vagyunk
és nyugodtan leülünk

másként dobban ekkor a szív
felébred a Lélek is
egy perc nyugalom kell csupán
felébred az Ünnep is

gondolatban kezet nyújtunk
így egymáshoz elérünk
rájövünk hogy csak "Egymásban"
lehet Igaz Ünnepünk

csak megszokásból

Ne várj...
hisz már csak egy folt vagyok
az esték köpenyén
s oly könnyedén
eldobható
nem mosható
már semmire sem való

csak megszokásból gyűjtött
fakó fonáldarab,
s ami megmarad,
már nem elég
egy új sálhoz,
amit az ember a nyakához
simít, ha fúj a szél.

Ne várj,
már messze költözött
a gyengéd pillanat,
ablakom alatt
csak a szél zihál...
s nem kiabál
az elképzelt mozdulat...

a fenyőfák ághegyére
harmatot szitál a hold
s ágyam jéglepedőjét
összegyűrik az
elvágtatott tegnapok...

Ruder Jana

  És csak úgy - de nem mellesleg!! :-)

A hét hónapos unokám

Mert néha megvillan az a

Fotó: Internet

Márai Sándor

Pillangó



Egy pillanatra megvillant az értelem fénysugarában a gondolat, mint a pillangó - de te éppen másra figyeltél.Valaki beszélt, valamire vágytál, valami kínzott vagy elfoglalt. S mikor utánanéztél, már elröppent a gondolat, mint a pillangó. Ezért tanuld meg, hogy gondolkozni nem is lehet elég figyelmesen. Nem élhetsz eléggé készenlétben, ha gondolkozni akarsz. Mert néha megvillan az a kis ötlet, mely nem éppen világraszóló; talán csak tetszetős, valami, amit érdemes óvatos ujjakkal megragadni, gombostűre fűzni és üveg alá állítani, örökre; s ha nem figyelsz oda, továbbrepül ez a színes semmiség, s nem tér vissza soha többé, s üresebb és szegényebb lesz a világ. Te csak figyelj, akármit beszélnek is körülötted. Figyelj a pillangóra, amint átlebeg az értelem fénysugarán, villogva, himbálva és táncolva, s ne légy soha lusta, fáradt vagy közömbös, kinyújtani utána kezed.

Ha rám figyelsz

Ha rám figyelsz



Lélegzetem gyorsan tűnő
ködöt lehel az ablakon;
homálya holdja egyre nő
ahogy magamat faggatom.
Mi hozhat még nekem vigaszt?
Szerelmem is bogozhatatlan,
sugárzik mint a fájdalom
és éjjelenként fölriaszt.

Kabátom belső balzsebében,
éppen szívem fölött a tiszta toll.
Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen
s ki gondol rám, ha most az égre néz?
s ki válaszol? magamban van honom.
Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy,
mint hullámverte zátonyon
berajzolt testű tengerész.

Kéken lebeg az ég felettem
s ázott esernyők bánata csorog
bennem ma hajnal óta már.
Hiába ég a nap felettem,
lehangol, mint a másnapos szakáll.

Sötét a bánat kútja s mint a jég,
de tükrén mégis ott borzong az ég,
mélységbe hullott életem elé is
így tartja védő két kezét a kék.
A bánat így emel fel égre mégis.

(S nem tart soká. Ha rám figyelsz,
majd egyre égibb hangot hall füled.
S a végső szó után meséld el,
hogy bordán roppantott a rémület.)

Radnóti Miklós

Szeretném elmondani végre egyszer,

Csorba Győző

Alázat


Szeretném elmondani végre egyszer,


mi vagy nekem. -

Megcsöndesedtem, nem verekszem

többé, várom türelmesen,

hogy gazdag terveit betöltse

életemmel a szerelem.



Fáj a hiány szívemben, restellem,

hogy ember így vagyok,

hogy lelkemen és testemen

a csonkaság sajog -

de rendelés ez, jogerős ítélet,

nem lázadok.



Nem lázadok, csak mentem magamat,

ahogy lehet,

csak illő társamat

fürkészem a hiú magány helyett,

aki ölében és kezében

ajándékot számomra rejteget.



Szeretném elmondani végre, végre,

mi vagy nekem -

hát így terelt hálóm elébe

a gondos szerelem,

hogy fönnakadva gyönge szálain,

maradj velem.



Tőled már a viharok elszaladtak;

szelíd verő

fényezte békés vonalát utadnak,

a nyugalom, e fő erő

lengett lényed körül,

mint sérthetetlen levegő -



Szél támad, és elvinni készül,

emelgeti a szoknyád,

beteg vagyok a rettegéstül,

zokogva borulok rád:

úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr

szökni-akaró foglyát.



Ijesztenélek a világgal:

mi lesz, ha nem véd

az én hűségem? kis virágos ággal,

mi lesz veled? - károdra tennéd.

Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:

romjaimon tekints szét!



Szél támad, és elvinni készül –

nyomaidon bedől

az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül

többé se ég, se föld,

mindenfelől a hiány szakad rám,

– te óvsz mindenfelől.



Szeretném elmondani végre egyszer,

mi vagy nekem,

most, amikor már húzódol, menekszel,

s nehéz fejem

horgadva várja: koszorúzza meg már

a szerelem.

Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon, lehetek

Tenger az élet Sok ezer év óta hullámzik velünk, sok ezer év óta hullámzik velem. Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen, szürke kis parányok, mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk. Tenger az élet. Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban. Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább. Minden csepp egy másik kicsi cseppet, a mérhetetlen, szörnyű óceánban. Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán és egy vízcsepp olyan parányi benne. Sok ezer év óta keresem már őt, kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha... olyankor is egy pillanatra csak. Háborog a vihar, röpít a hullám Voltam koldus, béna, nyomorék, hazám a templomajtó... ő talán királynő volt akkor és garast dobott reszkető kezembe... Császár is voltam... büszke, nagy, hatalmas... ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn, de éppen akkor nem vadásztam ott, mert dolgom volt, más... fontosabb, nagyobb... pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt. Most is keresem. Néha belenézek valakinek a szemébe... aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem ő volt. Néha belecsókolok valakinek a piros szájába... aztán idegenül néz össze a szemünk... ezt a vízcseppet sem én kerestem. Valaki más. Néha összesimulunk, amikor sír a tangó... kilessük egymás szíve dobogását... aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább. Egymás lelkébe belenézünk... csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást... aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá... és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig, míg világ a világ. Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas, furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem. Mindenütt, mindig csak őt kerestem. Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek, mert régi magamat látom meg benne, páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását. Hogy megszorítsam a kezét és a lelkébe csókot leheljek, szebbet, szentebbet, mint amilyent valaha asszonyszájra adtam. Egy pillanatra csak. Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe vagy sugárszálon az égig emelhet... valaki utánam csodálkozik... Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon, lehetek százöles tengermélybe zárva: Mindörökre őt fogom keresni és ő engem fog keresni mindörökre.

(Wass Albert)

Felhő, felhő,

Fotó: Internet

Váci Mihály
Dal útközben



Felhő, felhő, szétszórt álom,
Száll a tűnő láthatáron,
Megyek a csikorgó úton,
Meddig, meddig, még nem tudom.

Megyek a csikorgó úton,
Meddig, meddig, még nem tudom.

Olyan a csend, olyan néma,
Hogy fel kell zokognom néha,
Olyan messzeségek, vágyak,
Nem is tudom, neki vágjak.

Olyan messzeségek, vágyak,
Nem is tudom, neki vágjak.

Úgy gondoltam valamikor, hogy

Rakovszky Zsuzsa

Szavak nélkül


Úgy gondoltam valamikor, hogy a

vakító narancsszínű reggeleken,

újraélednek a már eltemetett álmok,

vágyak, remények a megvilágosodott

emberi agyban, mint ahogy újraélednek

a mesebeli hétfejű sárkányok, és a

Nap új arca is az erdőszéli vízmosásban.

de ma reggel reménytelen és szomorú

vagyok, s lám, te is csak szavak nélkül

kiáltasz értem, hiába, mert a gyászos

fehérségű örök ismeretlenség, folyton

elkülönít bennünket egymástól, s az

emberektől. Közös múltunk immár,

szétszóródott, haldokló gyöngyszemek

az időben...

Késő van, aludj,

William Blake

Órült dal



A zord szél zúg,


Diderget a fagy.

Késő van, aludj,

Hagyd a kínokat.

A csúcsot Keleten

Hajnal festi be fenn

S a friss madársereg

Már füttyöget.



Fény-borított

Ég boltja alá

Megszomorított

Dalom nyögve száll:

Az éj fülébe cseng,

Sír tőle a nap;

A vad szél őrjöngve tombol

S a vihar szárnyra kap.



Mint szörny, kit rejt a felleg:

Üvölt kínom.

Az éj után esengek,

Az éjt hívom.

Háttal fordulok keletnek,

Hol öröm árja reszket,

Mert fénykarmával az ég

Agyamba tép.

Ott volnék, ahol vagyok!

Évek, évszakok, egymásba göngyölődő napok számlálatlan serege! Milyen keveset jelent így a távolság szitaszövetén át az idő szorgos mértéke, a kalendáriumi változások, és hogy hányszor reggeledett és alkonyodott a nap felettünk, hányszor váltott a természet, és tért vissza a holdújulás, vízár, hó, eső s az évszak virágai és gyümölcsei! A mi emberéltünk más osztódással igazodik, és a sorsunk - mint valami mappán - kényére kirajzolja a gránicokat. Ha elgondolom, hogy a második házasságomtól számítva mostanig mennyi idő telt; bizony majd a fél életem. De így egészben néha oly egyszövésűnek tetszik ez a nagy halom esztendő; szinte elcsudálkozom; hát annyi tömérdek nap minden reggelén külön felkészültem az életre, öltöztem, beszéltem, gondoskodtam és küszködtem, és annyi éven át mindannyiszor mondtam néha nyüzsgő bajokból, gondokból eszmélve egy-egy pillanatra: "Bizony, hull a levél, hidegedik! Nemsokára fűtünk!" Vagy sóhajtottam nehéz közönnyel az égre: "Haj, esős nyár van! Tavaly szebben nyílt a leander!" Vagy ezt: "Itt van megint a karácsony; ez is, az is kellene!"... Összemosódó, nehéz és szívós, elsötétült színű szövete az időnek, egy hosszú, hanyatló, tompán nehezülő életszakasz; de mennyi alattomos, keserves küzdésekkel, mennyi buta, említeni is bajos, reményetlen, senyvesztő és lekoptató nyomorúságok csatározásaival átlyuggatott, szétrongyolt! Megőröltek, elnyűttek engem az évek! De vajon finom és csinos, halk és szépen nyugodalmas életben nem öregedtem volna-e meg szintúgy? Ott volnék, ahol vagyok! Most már nem is tűnődöm rajta, hogy hol hibáztam el. Tán mindenkinek az élete a természete szerint fejlődik; vagy a lénye alakul hozzá a körülményeihez. Én már el nem tudom képzelni önmagamat másféle múlttal és jelennel, mint ami így a részemmé vált, ilyenné formált.

Kaffka Margit

Vannak bizony. :-(

Vannak emberek akik képesek a földre taszítani, (csupa élvezetből is) de szerencsére az hogy feltudok e állni, azt én magam döntöm el!

Fotó: Internet

A világ szép és jó. Csillagok, virágok, fák, kék egek és esős éjszakák, a mosoly embertársunk arcán, a gondolat, mi örömöt és boldogságot fogan -mindez így együtt a világ. Mikor az útját járjátok, emlékezzetek rá: nincs semmi egyéb körülöttetek, mint Isten, meg amit belőle visszatükröztök. Ha olykor-olykor úgy érzitek,hogy sötét árnyak vesznek körül,jusson eszetekbe, hogy csak a magatok árnyékát látjátok, és a sötétség abban nem egyéb,mint a fény hiánya. Munkálkodjatok ezeken a magatokban rejlő sötét foltokon, és akkor megszabadultok a gonoszság, a betegség, a szomorúság árnyától, és minden egyébtől, ami megrémíthet. Legyen menedéktek a szeretet, és jobb lesz a világ, amelyben éltek. 

Wass Albert

gondolás :-)

Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése, s az emlék felüti fejét, ránk néz, és olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.

Fekete István

 

A múltban az a szép, hogy itt hever az asztalon: naplók, fényképek őrzik, s egy harang alakú gyertyavédő bura meg néhány történelemkönyv mesél róla. Itt lehet hagyni, vissza lehet jönni hozzá bármikor, hiszen megvár - méghozzá változatlanul. Az ember bármikor visszalapozhat s újra megnézheti, hogyan is kezdődött a történet.

Ahdaf Soueif

Leveleim szerteszéjjel....

Mire jobban szemügyre vettem hogy mi (Süvöltő) gubbaszt az ágon és közelebbi képet készíthettem volna, már tova röppent.

 Mihai Eminescu - Erdő, mért hajladozol?


- Erdő, mért hajladozol?
Zápor nem ver, szél sehol.
Lombod földig mért hajol?
- Hogyne ringnék, hajlanék,
Mikor mind búsabb az ég,
Fogy a nappal, nő az éjjel,
Leveleim szerteszéjjel.
Szél a lombom szembekapja,
Dalosaim tovahajtja;
Oldalamba tép a szél,
Messze a nyár, itt a tél.
S hogyne hajlanék, ha már
Útra kelt a sok madár.
Ágaim fölött csapatban
Fecskék szállnak szakadatlan,
Fecskék, más hazát keresvén -
Viszik álmaim, szerencsém.
hej, csak mennek, szállnak ott,
Elfakítják a napot,
Szállnak a bús ég alatt,
Szállnak, mint a pillanat,
S engem itt hagynak kifosztva,
Dermedten és darvadozva,
Vágyammal, hogy társtalan
Véle mulassam magam.

(Kiss Jenő fordítása)

Mert ...

                           Mi örömet nyújthat a világ, hacsak nem azt, hogy hozzá menekülhetsz?

 Franz Kafka

A múlt hagyatéka (kicsit romokban)

Nincs olyan erő, ami eltántorít,
az eddigi utam meg felbátorít,
mert egyszerű az élet, ha egyszerűen éled.

Ganxsta Zolee és a Kartel

Az én hajnali merengéseim.

Mert hogy én is hajnalban merengek a legtöbbet. Mint ma is már 3 órától fenn voltam. Próbáltam olvasni de tudhattam volna hogy nekem ez ilyenkor nem megy. Mert egészen máshol járnak a gondolataim.

"Régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében."

Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.

Karácsony táján - a magányos szobák még magányosabbak (...), de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok, mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése.

Fekete István

Van, amit

Nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.

Mihail Jurjevics Lermontov

Belefigyelek a némaságba

Belefigyelek a némaságba. Olyan ez nekem, mint gyermekkorom tengeri kagylóinak súgása. Zöld lomb és barna avar, nedvesség, csend. A természettől egységbe kovácsolt környező vad világban bogarak, rovarok kapaszkodnak, kúsznak számomra ismeretlen céljaik felé. Szeretek így nézelődni, elmélkedni, érezni a vadon szívverését, hallgatni a csend valóságos szimfóniáját. Erdő iránti szerelmem írja ehhez a kottákat. Olvasni, átérezni, most még csak én tudom.

Molnár Gábor

Keresztvölgy

"Csak az első háromszáz nehéz" :-)  Útban a hegyes hegyre.

Kilátás a hegyes hegy oldalából a hosszú völgy felé.

Ugyan innen a falunk felé. Kár hogy az oromról nincs rálátás a falura.

 Találkozás.

 Vele úgy jó félórán át azzal szórakoztam hogyan juthatok minél közelebb hozzá!

 Végül úgy 15 méterre sikerült. De végül én voltam aki megelégelte a bújócskát és folytattam az utam a Rózsa hegy felé. Ezt már ő is észre vette és miközben jól megnézett magának, gyorsan tova iramodott.

Gondolatban elnézést kértem tőle a zavarásért! :-)

 A természet temploma. Bükkösök.

A nap is kikandikált az égig érő bükkösök közt.

Vasárnapi  bóklászásom  azzal ért véget hogy sikerült térdig beleesnem egy áteresznél a patakba!

Jót derültem a bénaságomon. És tocsogó vizesen haza indultam. :-)

A farm ahol....

Közel hetven hektárnyi terület. Csoda szép helyen az Ipoly nemzeti park területén. A Börzsöny hegység lábánál és néhány száz méterre az Ipolytól.

 El vannak a fiúk! :-)

Amikor süt a nap. Háttérben az Ipoly völgye és Szlovákia.

Komolyan kezdek hinni az állatok magasabbrendűségében. Nem az a fontos, hogy egy fajta a kultúra milyen fokán áll, hanem az, hogy benne az egyed mint érzi magát. S hogy az állat elégedettebb, mint az ember, az csaknem bizonyos. Nem nyomja a holnap gondja, nincsenek olyan rafinált szükségletei, melyek kielégítéséről gondoskodnia kell, s nincsenek elemi igényei sem: ruha, lakás, élelem, ezt mind a természettől kapja. Nincs öntudata (?), milyen szerencse! Nem foglalkoztatják a lét és nemlét kérdései, s nem unatkozik! S szerelmi élete mily remek! Nincs morálja, kötelességérzete, csak ösztönei; nincs házasság, csak szerelem... csak érzékei a természet színeinek és hangjainak felvételére. Nincs pénze! S nem is kell neki! Társas életének sincsenek olyan bonyolult, s mégis buta törvényei. Egyszerűbb, tisztább az élete.

Lengyel Menyhért

Néha a reggeli ködben úgy kellett keresgélnem őket! :-)

Öcsi és Zsuzsi reggeli ködben

Egy kis csipkelődés kell! :-)

 

Nagy a szerelem

 Öcsi! Egy herélt csődör. Akiről az orvosok már lemondtak! Akit a műtét végén az orvos javaslatára el akartak altatni. :-)

Három műtétje is volt!  Ezen kívül kehes! És ez a ló ma egy évvel a műtétje után szabadon éli világát itt a farmon. Az orvosa és a tulajdonos szerint ez mentette meg őt hogy rátaláltak erre a farmra ahol ilyen hatalmas területen szabadon élhet. Csodálatos egy jószág. És csodálom a gazdája szeretetét és ragaszkodását ez iránt a ló iránt!

Fantasztikus volt látni mit művelt ha jött a gazdi meglátogatni. És velem is csuda bizalommal volt szinte az első perctől.  Bár nem igazán szerette ha a sörényéből kézzel kezdtem kiszedni a bogáncsot amit folyton össze szedett. Közben a szájába kellett adnom a kefét és addig tartotta amíg el nem kértem tőle. Csuda mókás volt ahogy mindent megvizsgált és a szájába vett. Viszont ha végeztem a tisztítással és kihoztam a boxból ahova ilyenkor bekötöttem. hatalmas vágtában rohangált a karámban. Igaz amikor a bika karámja mellett vezettem el, felkapta a fejét, a füleit radarként az ismeretlen felé fordította és megtorpant. Folyamatosan beszélnem kellett hozzá hogy ne féljen a még soha nem látott tehéntől. Amúgy egy szavamra oda jött és érdeklődve jött velem át a farm udvarán a boxba.

 Jó hogy ilyen közel laknak és van lehetőség hogy bármikor meglátogassam.

A másik karámban a hat csődör elindul a távolabbi rétre.

A lekaszált rétek tarlóján pókhálók ragyogtak, amelyeket nappal sosem lehetett látni, és a nap vörös tányérja mintha megállt volna gondolkozni, hogy elszakadjon-e a föld peremétől.

Fekete István

Délután öt órára így ment le a nap a farm és az Ipoly felett!