Öröm

GARAI GÁBOR: ÖRÖM

Mi élteti a fecskét fent az égben,
halat a vízben, és a pávaszem-
pillangót, ahogy nyitja-csukja szárnyát;
a gyereket, ha fut, s merő vidámság?
Mindent, mi mozog, mindent az öröm?

S mi nem mozog, az őrtálló fenyőfát,
a pengő füvet, barnálló borostyánt,
mert hát az is terjeng valamiképpen,
azt se élteti más, csak az öröm?

Nézek egy gerlepárt, sárga kavicsban
szemelgetik a semmi-örömöt,
s magukat holtnak tettető kicsiny, zöld-
bogarakat a hullott lomb között.

Magam, csak én - föl nem adva a harcot -
élek örömtelen és küszködöm!?
Szó sincs rólam, nem vagyok fecske, hal - s hogy
tanú lehettem, azt is köszönöm.

Visszanyúlt értem...

 Kormányos Sándor 

Visszanyúlt értem...

Őrzöm csendjét egy régi percnek
mely visszanyúlt értem, ismerős
emlékszel ugye-mozdulattal
ölel míg suttog:Itt az ősz...

Akkor is ősz volt, hajnalonta
a vizek fölött már kék ködök
pipáztak, és a nádasokba
susogó bánat költözött.

De a pincékben már forrt a bor,
és anyám nyugtázta meddig ér
a bor nélküli napok csöndje:
Karácsonyig tán elkisér...

Számolta még: A borjú árát
tavaszra talán visszahozza
a csűr mögött az ingyen kaszált
kerekre rakott szénaboglya.

A süldőt pedig karácsonykor
levágjuk majd, és lesz szalonna,
kolbász, és ha a tyúkok tojnak
tojás is jut a jobb napokra.

A jó isten majdcsak megsegít!
fohászkodott, és mondogatta
a száz imából meghallgattat
száz s elér a csillagokba.

Bár ettől még voltak szűk napok
rozsdás reményű hosszú őszök
után szegényes telek jöttek,
vékonypénzű ismerősök...

Őrzöm csendjét egy délutánnak
mely visszanyúlt értem, és konok
emlékszel ugye-mozdulattal
ölelnek most a tegnapok...

Jónak lenni

Ady Endre

Jóság síró vágya

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Ne "küzdj a Jóért".
Keresd és szeresd. Örülj,
amikor elér.

Fodor Ákos

Hülyének lenni /Ha már bölcsnek lenni nem sikerült./ :-)

 

Valahogy mindig így van ez: reménykedsz benne, hogy egy bizonyos dolog megtörténik. Csak várod és várod, addig ámítod magad, amíg már a saját szemedben is hülyének tűnsz, és akkor abbahagyod. Aztán amikor tényleg megtörténik, teljesen váratlanul ér.

Ildikó von Kürthy


Azt állítom, hogy fontos az érzelmek kimondása. Vajon erre nem lehet ráfázni? Dehogynem lehet, ha valaki nem az adott helyzetben és adott pillanatban mondja ki. Ebben a világban, sajnos, nagyon sokszor nem lehet őszintén kommunikálni, nem lehet őszintén elmondani, hogy egy adott helyzetben mit érzek, mit gondolok. Ha valaki ennek ellenére mégis megteszi, vagyis a nem megfelelő helyzetben és pillanatban őszinte, akkor nagyon sokszor hülyének fogják nézni és kihasználják. A külvilágban tehát nagyon sokszor nem lehet a pozitív emberi értékek szerinti funkcionálni. Nem lehet.

Csernus Imre



Az a baj a nem feltűnően fényes intellektusú emberekkel, hogy saját példájukból kiindulva másokat is hülyének néznek.

Vavyan Fable

Bölcsnek lenni

Istenem, adj nekem türelmet,
Hogy elviseljem, amit nem tudok megváltoztatni,
Bátorságot, hogy megváltoztassam, amit tudok,
És bölcsességet, hogy e kettőt meg tudjam különböztetni.

Reinhold Niebuhr

A szépet csodálni.

A szépet csodálni,
Az igazat óvni,
A nemeset tisztelni,
A jót körülölelni,
Ez vezeti az embert
Az életben célokhoz.

Rudolf Steiner

Ha már nem leszek más

Lelkedre bízva

Fodor Ákos emlékére.

Fodor Ákos emlékére.

 

1 : 1

Éltem? Működtem.
Lelkiismeretem jó
– csak a kedvem rossz.



TANÁCS

Ha félsz a tűztől:
menj hozzá mind közelebb,
hogy szíthasd, olthasd.



Magadnak felelj

Az megrontás, ha
gyönyörre tanítasz, vagy
ha bűntudatra?



Töredék

– elveszteni végre az é l e t
nevű butácska szüzességet:
kitárulva egy érvényesebb,
egy névtelenebb valaminek – 

Akikkel manapság....

elég sokat időzöm. Élmény ahogy délután meglátnak és már tudják mi következik.

 Két "zsivány" Ha nem várom meg amíg megkajálnak azonnal kiborítják a földre a kaját! Mondjuk a gazdájuknak lehetett volna annyi esze hogy lefelé szélesedő edényt vesz nekik amit nem tudnak felborítani! :-) A vizes vödrüket ha már ittak belőle, mindegy mennyi maradt benne felborítják. :-) Ha ott állok mellette amíg ivott és már emelné a lábát hogy felborítsa - rászólok, meg se próbáld!!! :-DD Rám néz aztán ha nem figyelek már akkor azért is felborítsa. :-D

Kiengedni őket napközben lehetetlen mert van három apró kötekedő lábtörlő szerű élőlény! :-)))

Már figyelnek mert hallják hogy eresztem nekik a vizet!

Ahogy az ajtóhoz érek a vízzel már be is húzta a fejét hogy bemehessek a vízzel. :-)

 Ember! hozod már azt az almát? :-D

A gróf úr! :-DDD

Napozik! Vagy másfél óráig képes volt mozdulatlanul állni! :-)

Aztán az alma látványa a kezemben megtette a hatását! :-)

Te, figyelj haver!

 

A szeretet útja

Felénk még

Na jó ez még úgy három hete készült, de annyira szép volt

ezek meg a napokban

Ez már az esztergomi Mária Valéria híd

Tatiosz: A szeretet útja

Ha meggondolod, melyik földi jelenség áll közelebb hozzád: a Nap, a Hold, a csillagok, a kő, a fa, a fűszál vagy egy ember - egyképpen tudsz válaszolni

 rá: embernek csak ember lehet társa.

A Nap fénytengere felnyitja szemeidet, a Hold ragyogása pihenőre int,

 a pislákoló csillagok terelnek éjjeli utadon, a kő szilárdsága példát mutat az akarat hajlíthatatlanságára.

 A fa hűs árnyékában felüdülhetsz, és életed dolgai megkönnyebbednek. Egyetlen fűszál is bizonyosság az élet körforgására: kizöldell, szárba szökken, elhalványul, megfonnyad, végül elhanyatlik.

 Ezt teszi velünk is az idő: felmagasztosít, majd porba dönt.
A Föld eme jelenségeit akár felruházhatnád emberi tulajdonságokkal is, hisz az ember képes tündökölni, akár a Nap, és ragyogni, miként a Hold az éj sötétjében.

 Képes szárnyalni csillagléptékben, s kitartani hittel a kő szilárdságához mérten.

 Képes a nyugalom békéjét árasztani, akár a fa törzse, koronája s levelei teszik - méltósággal és alázattal.

 Képes születni, növekedni, kiteljesedni, megfakulni és kihunyni, majd mindent újrakezdeni.
Miért képes erre az ember?

 Mert ember.

 És az ember hatalmas erővel egyesíti magában a természet földi jelenségeit a világmindenség távoli fényeivel.
Mi volna hát csodálatosabb az embernél?
Ő az élet - s az életnél semmi sem csodálatosabb.

 Ő a Nap, a Hold, a csillagok, a kő, a fa, a fűszál egy személyben; és mégis több náluk - mert szeretni képes.
Az ember szeretetre született.
Ugyan mit kezdenél a fénylő Nappal, a ragyogó Holddal, a csillagok káprázatával, a kő hajlíthatatlanságával, a fa hűs árnyával és a fűszál élni tudásával a szeretet nélkül?
Kevés, ha csak aszerint tudsz élni, amit tőlük tanultál.

 Felőlük megsejtheted, miben áll az élet; annyi bölcsességet plántálnak beléd, amennyi emberi fejbe csak beleférhet.

 De egyet, egyetlen egyet nélkülük kell megtalálnod: a szeretet útját.
Mert egyedül az ember képes szeretni és szeretetet elfogadni.

 A szeretet elfogadása éppoly nagy képesség, mint a szeretni tudás.

 Annak, aki szeret, tulajdona az egész világ: a Nap, a Hold, a csillagok, a kő, a fa, a fűszál.

 A szeretet által előtűnik a fejben a gondolat, beteljesedik az alkotás, termékennyé lesz az akarat, és megvilágosodik az út, amelyet az élet neked szánt.

Hóvirág

Soha nem vártam ennyire a tavaszt mint idén. Itt még mindig hó van!

Nagybörzsöny már csak ilyen. itt mindig Hó van amikor máshol már a nyomát sem látni! 

Itt valahogy mindig tovább tart a tél.

De idén valahogy minden más. Már karácsonykor kibújt a hóvirág és most íme újra nyílik.

Volt idő

HA ENNYI VOLT AZ ÉLET

Megmelegszem kicsit ebben a versben,
ha már a szemetekben is tél van, hófúvás
és a fölborogatott asztalokon is jégcsap.
Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók
szűk rekeszében ott esetlenkedik
közöttetek a halál, de ti már őt se
veszitek észre, mint akik eladták
szembogarukat valamelyik balkáni piacon.

Volt idő, amikor még fázni is tudtunk
együtt. Mind a húsz körmünk
kint éjszakázott a hortobágyi hóban.
Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők
bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan
s háttal az éjszakának, zúzós tarkónkkal
tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség.

Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak.
A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült
forradalmak hevernek temetetlenül –
S már csak a kutyák zabálhatják föl őket.

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom.
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás
fényébe kellett volna odaállnunk
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek,
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.

Csoóri Sándor

Minden lehalkul itt

 TEMPLOMI CSÖND
Csóri Sándor

Megfeketedett, züllő templomok,
már csak a belső csöndetek tetszik nekem.
Kint szakad a hó és elbitangolódott fejek
zuhognak le az égből,
mintha elromlott automatából
ezüst forintok zuhognának.

Nyögés? Csörömpölés? Koponya-karambolok?
Minden lehalkul itt
a megfüstölődött falak között,
hol mészkőoszlopok tövén
kereszt virágzik barnán
és golgotai árnyék.

A padsorok hosszúak, mint a lövészárkok,
hosszúak, mint az elkeskenyített tömegsírok,
de szétbomló testek támadó bűze helyett
itt mindig friss tömjén
s vakmerő muskátli szag
tágítja orrlikamat.

És szemem is csak az Egyetlen Test,
az Egyetlen Áldozat soha-be-nem-gyógyuló,
feneketlen sebeit látja
s nem azét a száz és százmillióét a földön,
amelyektől, mint véres naplementétől
éjszakáimban ordítozni szoktam.

Jó napot, kóbor Isten, jó napot neked,
ki nélkülem is be szoktál térni ide!
Ne kívánd többé,
hogy hozzád imádkozzam itt a hosszú padsorok között.
Életem túsza vagyok magam is, akárcsak te.
Legjobb talán, ha magunkhoz fohászkodunk. 

A nő

Weöres Sándor

A nő

A nő: tetőtől talpig élet.

A férfi: nagyképű kísértet

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiában száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan cimkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese 

úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

Miért komisz az ember

Csak ember légy!


Miért rezeg a nyárfa, ha nem fúj a szél?
Miért komisz az ember, ha rossz útra tér?
Üldözi a sorsa, s az érzés kihal
Ne kutasd, ne keresd, mire jó e kicsi dal
Az ember egy léha, egy könnyelmű senki

És mégis mily nagydolog embernek lenni
Az ember egy porszem, nem látja senki
És mégis e porszem tud csak ember lenni
Ha vérzik a szíved, s a fájdalmad nagy
Csak ember légy mindig és ember maradj
Az ember egy léha, egy könnyelmű senki
És mégis ma mily nehéz embernek lenni
Elsöpör az élet, a tengernyi gond
Mind a vizek árja az emberre ront
Mérkőzz meg a sorssal, és ne hagyd magad
S a dicső győzelem csakis a tiéd, marad
Az ember egy léha, egy könnyelmű senki
És mégis ma mily nehéz embernek lenni
Az ember egy porszem, nem látja senki
És mégis e porszem tud csak ember lenni
Ha vérzik a szíved, s a fájdalmad nagy
Csak ember légy mindig és ember maradj
Az ember egy léha, egy könnyelmű senki
És mégis ma mily nehéz embernek lenni

Az úttól függ

Ha egyetlen célt követsz, mindennél fontosabb, hogy az útra figyelj. Mert az út tanít meg arra, hogyan érj célba. Ha odafigyelsz, minden lépéssel gazdagabb leszel. (...) Az úttól függ, hogy sikerül-e elérni céljainkat. Az út, amit választunk, és az, hogy hogyan járjuk. Azt kell keresni, amit mindennapjaink elfelednek.

Ha kell.

Nancye Sims - Tanácsok 

Ha kell, járj egyedül - győzelmed csak még édesebb lesz. 
Ha kell, járj lassan - nem fontos, mikorra jutsz el a célig. 
Ha kell, kezdd újra megint és ismét - a siker minden alkalommal közelebb kerül. 
Ha kell, fogadd el, bármit kell is - lehet, hogy nem lesz könnyű megtenned, de megkönnyíti a dolgod. 
Ha kell, hagyd abba a futást - így rád találhat a boldogság. 
Ha kell, valld be, hogy segítségre szorulsz - így segíthetsz magadon. 
Ha kell, küzdd le a félelmet - félelem nélkül minden lehetségessé válik. 
Ha kell, változtass - megváltoztathatja az életedet. 
Ha kell, add meg magad - harc nélkül, s megleled a békét. 
Ha kell, köss kompromisszumot - de tartsd magad elveidhez. 
Ha kell, folytasd azt, mi lehetetlennek tűnik - csak akkor lehetetlen, ha kiszállsz. Ha kell, állj meg - s elkezdődhet egy új élet. 
Ha kell, próbálj valami egyebet - s bölcsebbé válsz. 
Ha kell, várj - csodás dolgok történnek majd mindennap. 
Ha kell, élj bizonytalanságban - az a bizonyosság, ha bízol magadban. 
Ha kell, bízzál - és bizakodásod erőt ad neked. 
Ha kell, lépj tovább - álmaid türelmesen várnak rád.

Barátság

Jékely Zoltán: Barátság

Most újra visz egy lüktető vonat,
a mozdonyvezető kezébe tettem sorsomat,
az alkonyat már nem talál e tornyos városon,
már egy kültelki temető fejfáit számolom,
majd a vashídról - csak egy pillanat -
villanni látom a fogott halat,
aztán rinocéroszi robogással
vágunk neki a vágánymenti sásnak -
De túl, ahol a várkert fái állanak,
lassít s oly csendesen halad a vad vonat,
mintha ismerné érzelmes szándékomat:
felidézni minden percét a tegnap-estnek,
hogy mindent mégegyszer számbavehessek.
Hol vagy, Barátom, lelkem drága társa?
Bár foghatnám meg szép márvány-kezed!
Jaj, útjaink elváltak egycsapásra,
az én útam sötétségbe vezet,
nem számítok már több találkozásra.
Látom az ösvényt, melyen kóricáltunk,
sávja felett a Nap órjás arany medál;
itt bölcs bánattal a Faustból citáltunk:
,,Szerelemre túl vén a vérem" - mára már
tegnapi jelenünk megnőtt s csodás mult.
Isten veled, öcsém s bátyám: Barátom,
mindenben több nálam, csak azzal kevesebb,
hogy én vagyok barátod. E világon
külön morzsoljuk már az éveket
s külön-külön hullunk el oktalan csatákon.
A pad mögött, hová nem lép többé a lábam,
hogy megnőtt két ottsemvolt kikerics!
Ott pompáznak sosem-látott lilában,
s úgy példázzák az őszt, hogy szinte giccs,
s hajlongnak, mint a rozmaring a balladában.
Az esteledő égről-e, a tóról -
fa-közbe hullt egy zöld felhő-cafat:
egy ismeretlen vijjogású kóbor
sirály - öles szárnnyal veri a lombokat,
s felém arany fejével egyre bókol.
Ki fejti meg különös gerjedelmét?
S hogy mért jelent meg zöld madár s lila virág?
Színek találkozását kik figyelték?
Ki érti a madár- s virág-szimbolikát?
Mert ma nekem minden oly furcsa jelkép.
Tegnap még nem volt itt madár,
s nem ringatózott az a kikerics se,
hogy lelkeinket gazdagítsa s bár
egy megrendült búcsúcsókra segítse.
Pedig mi szentebb két barát búcsúcsókjainál?
A barátság több, mint a szerelem,
nem szennyesíti szexuális ármány,
Hamlet s Horáció viszonya szebb nekem
a rómeók s júliák viszonyánál.
Isten veled, Horációm s egyszersmind Hamletem!
Mindezt a zöld sirállyal üzenem,
máris feléd lendült hulló-aranyú szárnnyal;
könny hályoga fogá be a szemem,
a nagy-útra menők zord köpenyege árnyal.
Vigyázz magadra s ne törődj velem.
     

Nem tudom

Nem tudom neked adni a napot

Nem tudom neked adni a napot, 
De tudok adni egy pillanatot, 
Mikor megállíthatod a rohanó időt, 
Kiszakítva belőle minden erőt. 
Nem tudom a napot neked adni, 
Sugarával meleget árasztani, 
De elküldöm neked szívem melegét, 
Áldásként küldöm, legyen a tiéd. 
Nem tudom a napot adni neked, 
De adom a szeretetemet, 
Ha fontos neked, kezedbe veheted, 
Ha megérintett, magaddal viheted. 
A napot neked adni nem tudom, 
Hiszen nincs is saját napom, 
De van egy kis lángom, csak neked, 
Amely szeretetedért tőlem egy köszönet. 

Mit málló kőre nem bizol

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

 

 

Megállnék fölötte

 NEM FÉLTEM SOHA SEMMITŐL

Nem féltem soha semmitől, csak a
gyáva halál lohasztó cselvetéseitől.
Folyton itt ólálkodik most is körülöttem,
mint egykori besúgóim. Jön, megy, szimatol, vizslat,
rákönyököl egy falevélre, egy kapudúcra,
s onnan figyeli, hányszor lélegzem félpercenként.
Talán a három világhírű tenorista hangszálain is

ő futkorászik föl-alá, hogy szájukból
láng csapjon ki s emésszen meg engem mindenestől,
legyek a gyönyörködés
és a földöntúli szabadság martaléka.

Az ő zsákmánya lehetne bármi a földön:
a bazalt, a kő, a tenger sóhaja, az augusztusi éj
barokkos kupolája, göndör angyalkahaj, angyalkalábujj,
övé a Szahara minden homokszeme,
a lópokrócról világgá ugró szöcskék,
de láthatóan neki én kellek csak: a vérem, a húsom,
Ady rám hullott haja szála, amelyen úgy ülnek
sorban a szerelmek, évek és sötét planéták,
mint villanydróton a fecskék.

Tél jön megint. Mocsok és köd. Isten vidám szeme
büdös kukába hullik, szétrohadt paplanok
és szétázott platánlevelek közé.
Néhány pillanatig még látom, ahogy kihuny.

Megállnék fölötte, mint hátára esett szarvasbogár
teteme fölött, de máris odafurakszik mellém
a Nagy Jelenlévő, s a nyirkosság szolgájaként megérint.
Egész a csontomig nyomja ujját.
Álmodom talán? Megcsap a szél. Nem álmodom.

Csoóri Sándor

"Én szegény bolond,

"Én szegény bolond,
mit vesződöm itt veled?
Arcod porcelán,
kezed-lábad fa-cövek,
bábú vagy te, semmi más..."



"Felébredek: nem az vagyok, ki voltam.
Elalszom: holnap megint más leszek.
De élve, holtan, utcán, kriptaboltban
én emlékezem és én feledek."

Weöres Sándor

Ha kérdezik ki vagy

Weöres Sándor - Ha kérdezik ki vagy, ezt mondd

Egynemű vagyok a széllel,
folyó sodrával,
esőcsepp hullásával,
madár röptével,
fapadlón járó facipős ember lába zajával.
Levegő-e a szél?
Víz-e a folyás és a csöppenés?
A röpülés madár-e
és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?
Megszűnik a szél,
a levegő nem szűnik meg,
de szél nélkül halott.
Elhullt a madár,
a teste új mezbe öltözött,
száz új alakba szét ivódott -
de a röpte nem maradt meg
és el se veszett.
Többet nem is tudok magamról
és mire tudnék,
már több leszek annál,
hogysem tudhatnék bármit is.
Még nem vagyok egész
és mire az lehetnék,
már több leszek annál,
hogysem magamban lehessek egész.
Még nem is élek,
nem is fogok élni:
életnél teljesebb
leszek a holtom után.
     

Vannak szavak

 Tornay András
 Bánj óvatosan a szavakkal!

Vannak szavak, amiket nagyon meg kell gondolni
S csak akkor mondd ki, ha meg tudsz halni azért, hogy igaz maradjon.

Bánj óvatosan a szemekkel!
Vannak szemek, amikbe hosszan, s mélyen kell nézni.
S csak akkor nézz oda, ha angyalt látsz a pupillákban rejtőzködni.

Bánj óvatosan az ösvényekkel!
Vannak utak, amelyekre vigyázva kell rálépni.
S csak akkor lépj rá, ha biztos vagy benne, hogy nem sérülnek
az őszi napra kipihenő apró gyíkocskák.

Úton vagyok

"Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt.De kívánságaid rabja se legyél. Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni. Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted:igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga." /Weöres Sándor: A teljesség felé/

Maradj csendben

Arany Tóth Katalin

 Maradj csendben


Maradj csendben, lélek!
Maradj nyugton, te szív!
Képzelet táncol csak
tévesztőn körötted:
tévútra röpítő
téveszméd hív!

Maradj csendben, lélek!
Maradj nyugton, te szív!
Idézd fel vágyadban
azt is, hogy hány éjen
forgatott álmatlan
bánatban kín!

Maradj csendben, lélek...
Maradj nyugton, te szív...
Szavak a távolból...
Mit vársz még Sorsodtól?!
- reményed szánalmas,
törékeny híd...

 

 

 

Élet-tánc

Földeáki-Horváth Anna

 Élet-tánc

Ritmus az élet, pulzál, lüktet,
Járja az ember, hurráz, csügged.
Járjuk mi együtt az élet-táncot,
Elszédülsz tőle, de mégis járod.

Lassíts le néha, jó pajtásom,
Észreveszed majd sóhajtásom.
Elfáradtam, pihennék, de mást akar a ritmus,
Gúzsba köt, már ő irányít, élet helyett cirkusz.

Porondon az ostor hangja csattog, felpörög a tempó,
Táncos lábak vad hajszáját fokozza zaklató parancsszó,
Jobb láb koppan, bal láb toppan, tudsz te torz ütemre ugrálni,
S a mutatványtól elfelejted, hogy meg akartál állni.

Nem emlékszel pajtásodra, lassú már a régi taktus,
Ostor hangja, nézők tapsa, célod, hogy a csúcsra feljuss.
Elvarázsolt élet-táncos, vágyad felröpít a holdra,
Magasra szállsz, egyre feljebb, lábad felhőpolkát ropna.

Égbolt, nap, hold, fényes csillag - álmod újabb táncparkettje,
Tejútfátyol libben körbe, göncölszekér röpít messze;
De neked még ez sem elég, fokozod az őrült ritmust,
Ám megbotlasz, lépést vétesz, utolérni tempót nem tudsz.

Ütemadó ostorhangtól elszakadtál, messze jársz,
Föld és ég között bokázol, saját lépést nem találsz.
Eszeveszett kalimpálás lett a táncból, barátom.
Szomorú és hamis látvány. Felhőtáncos? Sajnálom!

Ritmus az élet, pulzál, lüktet,
Vár vissza téged, újrázz, küzdd meg.
Ütem, ha gyors, ha lassú néked,
Taktust magadnak szabd meg, kérlek

Szavakat keresek.

 Kun Magdolna - Ölelő szavak


Szavakat keresek. Hálával megírt gondolatokat.
Gyémántkeretbe beleégetett betűformákat.
Olyan szépen és gyengéden elhangzó vallomást,
Melyekre mesék álmodnak tündérszárnyakat.
Halkuló altatót suttogok minden érintésedre.
Fáradttá vált homlokodra hűs tenyerem teszem.
Átélt percek csodáira ezeregy éjszakát karcolok
Hogy minden egyes percét együtt élhesd velem.
Kitárt karral ölellek úgy, ahogyan senkit.
Párnádról elűzöm a rád nehezült kínzó gondokat.
Lelkemmel vigyázlak, hogy ne legyél szomorú,
Mert ha könnyezel, az én szívem is kétfelé szakad.
Tudom, hogy a szeretetem pár csepp a tengerben,
És egy egész élet éléséhez nem lesz mindig elég,
De amíg szemedből rám fénylik az érző tekintet,
Mindig hűséggel vigyázom szemed tengerszínét.

őszen

Váci Mihály:
Szelíden, mint a szél

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   feltámadtam a világ ellen,
   dúdolva szálltam, ténferegtem,
   nem álltam meg – nem is siettem,
   port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   minden levéllel paroláztam;
   utamba álltak annyi százan
   fák, erdők, velük nem vitáztam:
   – fölényesen, legyintve szálltam
   ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   nem erőszak, s akarat által,
   ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
   áradtam a világon által,
   ahogy a sas körözve szárnyal:
   fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   a dolgok nyáját terelgettem,
   erdőt, mezőt is siettettem,
   s a tüzet – égjen hevesebben,
   ostort ráztam a vetésekben:
   – így fordult minden vélem szemben,
   a fű, levél, kalász is engem
   tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
   nem lehetett sebezni engem:
   ki bántott – azt vállon öleltem,
   értve-szánva úgy megszerettem,
   hogy állt ott megszégyenítettem
   és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   jöttömben csendes diadal van,
   sebet hűsít fényes nyugalmam,
   golyó, szurony, kín sűrű rajban
   süvített át, s nem fogott rajtam,
   s mibe naponkint belehaltam,
   attól leszek pusztíthatatlan,

s szelíden győzök, mint a szél.