A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szeretet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szeretet. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. december 25., péntek

Az én....




Én és Ő!
(Drága keresztapám)





 Wass Albert: Az én Titok - Karácsonyom



Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep lsten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert.
Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken.
Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.
Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem volt karácsony, és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy vasárnapok sem voltak. Viselő ruháinkat s nehéz gondjainkat szakadatlan hordtuk, bármit mutatott a naptár.
Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az ünnepekért, ünnepi öltözetet s ünnepi arcot éveken át nem látott a házunk.
Egyszer fellázadtam. Karácsony volt.
De nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem.
Karácsonyi szabadságra küldött haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha halottat őriztek volna benne.
Apámék egy-egy könyvbe temetkezve naphosszat hallgattak sötéten, és nem volt szabad előttük karácsonyról szólni.
Évek óta nem járt nálunk az angyal. Súlyos gond nyomta a szárnyait, és nem tudott elröpülni hozzánk. Akkor öregedtek meg apámék.
Nem akartak ünnepre gondolni, mert eszükbe jutottak a régi és gondtalan ünneplések, s a jövő ködös volt, nem láttak előre.
Pedig ha tudtak volna ünnepelni, a karácsonyfa gyertyái mellett az ünnepi gondolatok magasságából meglátták volna az utat, mely
már akkor is egyenesen vezetett a reménység felé.
De gyászba s ünneptelen hallgatásba rejtőztek az idő elől, pedig az idő azért múlott, éppen úgy.
Karácsony szombatja volt. Kint nagy puha hó, a kerti fákat belepte egészen.
Olyan csöndes volt kereken a világ, mintha a békesség készült volna megszületni akkor.
Egyedül lézengtem a kertben. A szürkület már meglepte a fenyvest, s kereken a dombok is belevesztek a lehulló estébe.
Lent a faluban egy-egy lámpa kigyúlt. Fájt, hogy karácsony estéje van.
Máshol izgalommal lesik az angyalt, ünneplő ruha van és karácsonyi szag és boldog rejtelmesség a levegőben.
Hallottam a csilingelést, s láttam gyertyafényben úszó szép karácsonyfákat, pedig ahogy ott kószáltam a behavazott fák közt, végtelen egyedülléttel
a szívemben, tudtam, hogy mindez csak álmodozás, mert nálunk sötétek a szobák, s a régi gyűrött ruháinkban éppen olyan magányosan töltjük el ezt az estét is, akár a többit.
Esteledett nagyon. Lent a faluban egyre több lámpa égett, s a papnál megkezdték a kántálást is.
Megálltam a fenyők alatt, és hallgattam a felszűrődő éneket. Románok kántáltak.
Az egyhangú dallamot búsan itta föl a szétterülő este, s én arra gondoltam, hogy románok kántálnak.
Románok ünnepelnek.
Mindig csak a románok.
Sokáig álldogáltam ott, közben sötét lett egészen. Fázni is kezdtem, hűvös szél támadt a fák közül, éreztem, hogy haza kell már menni.
De ugyanakkor valami fájdalmasan a torkomba markolt.
A tudat, hogy karácsony este van, s én ott ülök majd egyedül, és nem lesz senki, akivel beszéljek, és nem lesz semmi ünnep.
Az öregek olvasnak a lámpa alatt, olvasnak zord szótlan arccal, mintha olyan nap lenne ez is, mint a többi. Úgy, szorította a torkomat, hogy könnyeket préselt ki a szememen. Hát csak a románok?
S ekkor valami bátor, nagy dolog jutott az eszembe. Hirtelen, hogy szinte beleszédültem. Nem csak a románok! Miért csak ők? Karácsonyt csinálok önmagamnak! Karácsonyt, titokban, hogy senki se lássa!
Volt a fenyves szélén néhány kicsi fenyő. Csak akkorák, hogy, a derekamig sem értek. A kerti színből kiloptam egy ásót, meg egy ládát, s kiástam egyet, egy szépet a fenyőcskék közül. Sok földdel vettem ki, betettem a ládába, elrendeztem a gyökereit is, hogy baja ne essék, s megindultam vele a ház felé.
Vert a szívem az izgalomtól. Hátha meglátnak? Hátha baj lesz ebből? De sötét volt, nem látott meg senki. Egyedül laktam, a ház végében. Úgy osontam be a szobámba, mint a tolvaj. Meggyújtottam a lámpát, a ládát a fával az asztalra tettem s hozzáfogtam a feldíszítéshez. Izgalmas, nagyszerű munka volt. Színes papirosból láncokat fabrikáltam, néhány szál aranyozott zsinórt is leltem hozzá s öt darab maradék gyertyavéget. A gyertyavégeket drótra kötöttem rá a fenyőre, idétlenül is álltak rajta, az igaz. A színes papírlánc sem sikerült úgy, ahogy akartam. Csúnya lett nagyon a karácsonyfám. De karácsonyfa volt!
Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s felöltöztem úgy, ahogy illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga fény dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.
Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam, s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak, s most már nem csak románok ünnepelnek ebben a faluban.
Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába.
S talán, azt hiszem, úgy is volt.
Ültem ünneplő ruhámban az ágyon, s néztem a szegényes kis karácsonyfát és gondoltam mindenfélét össze-vissza, szépet
és szomorút, ahogy ilyen szép és magányos, de különösen nagy ünnepeken szokás, amíg lassan leégtek a gyertyavégek. Leégtek és elaludtak egyenként, csöndesen. Még éppen csak egy, lángocska őrizte hűségesen az ünnepet a legalsó ágon, aztán elaludt az is.
Még ültem az ágyon egy keveset, s néztem az elsötétülő szobát, mert a kályhában is roskadt már a tűz és alig világított. A sötétséggel együtt éreztem lassan a hétköznapot is visszatérni, s emlékszem jól, ez csúnya és keserű érzés volt.
Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát, s felvettem a régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit, s visszadugtam mindent a fiókba. Aztán kabátba bújtam, s visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam.
Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Borzasztó sötét volt a fenyves, és szél suhogott az ágak között. Kint a tisztáson derengve világított a hó. Féltem. Kísérteties volt a hószínű sötétség és a suhogó fenyves.
Sietve tettem helyére a fát. Gyökere körül ledöngöltem a földet, s havat is kapartam köréje. A csöndesség felől veszekedés hallatszott. Románul veszekedtek. A hangok felverték a falut, aztán belefagytak újra a csendbe. Kántálás már nem hallatszott sehol. Hideg, néma téli este volt.
Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt már hívtak vacsorázni.
Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdezte meg apám.
-Mit csináltál ?
- Semmit- feleltem.
Apám szája széle megrándult, de nem kérdezett többet. (S maga is a semmivel foglakozott abban az időben.
Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy nekem karácsonyom volt mégis.
Véletlenül jutott az eszembe minap ez a régi történet. Karácsonyfát néztem fiaim számára, s megtaláltam közben azt a fenyőt is, amit akkor egy estére kiloptam a kertből. Megsínylette az ünneplést. Évekig csenevész maradt, volt idő, hogy azt hittem, kipusztul. De aztán mégis erőre kapott. S ma már sudáran és magasan szökik az ég felé, erősen túlnőtt engem s mindnyájunkat kik akkor éltünk.
(A titokzatos őzbak)
"Nézzetek a szívetekbe karácsonyos szemmel, őszinte és becsületes lélekkel. S ha azt látjátok az ön-keresés során, hogy szíveteknek valamelyik zugában rosszindulat, irigység, keserűség vagy bármiféle más tisztátalan érzés lakozik valamely magyar testvéretekkel szemben: gyomláljátok azt ki gyorsan, mielőtt véglegesen és halálosan megmérgezné bennetek az életet. Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát, és eresszétek be oda a napfényt, hadd pusztítson ki belőletek minden sötétséget ezen a karácsonyon. A civódások, pártoskodások nemzetéből változzatok át a szeretet nemzetévé, s lássátok meg: attól a pillanattól kezdve veletek lesz az Isten."
(Wass Albert: Karácsonyi levél)

Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek, hogy emberek lehessetek!

/ Wass Albert /





2015. december 10., csütörtök

Késő van, aludj,







William Blake

Órült dal



A zord szél zúg,


Diderget a fagy.

Késő van, aludj,

Hagyd a kínokat.

A csúcsot Keleten

Hajnal festi be fenn

S a friss madársereg

Már füttyöget.



Fény-borított

Ég boltja alá

Megszomorított

Dalom nyögve száll:

Az éj fülébe cseng,

Sír tőle a nap;

A vad szél őrjöngve tombol

S a vihar szárnyra kap.



Mint szörny, kit rejt a felleg:

Üvölt kínom.

Az éj után esengek,

Az éjt hívom.

Háttal fordulok keletnek,

Hol öröm árja reszket,

Mert fénykarmával az ég

Agyamba tép.





2015. december 4., péntek

Az én hajnali merengéseim.


Mert hogy én is hajnalban merengek a legtöbbet. Mint ma is már 3 órától fenn voltam. Próbáltam olvasni de tudhattam volna hogy nekem ez ilyenkor nem megy. Mert egészen máshol járnak a gondolataim.



"Régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében."










Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.









Karácsony táján - a magányos szobák még magányosabbak (...), de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok, mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése.

Fekete István






2015. április 13., hétfő

Vagyok...







... mint a kútkáván felejtett üres pohár,
fészkébe bújó  kismadár,
ki repülni fél...
...avaron síró halk zizegés,
szalmaszálon futó remegés

...s mint dallamot felejtő öreg gitár
ki porosan sarokban áll...
... lassan elmeszesedő gondolat,
elhalványult karcolat...

vagyok,
mint fényétől megfosztott selyem
falról lehulló vakolat...
örökös kárhozat



(Nővérkém emlékére)

2015. április 2., csütörtök

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,




 Baranyi Ferenc: Roskadó alázat

   

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megunlak,
hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.

Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények birtokában - maradni észrevétlen.
Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,
melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos lebbenését érzékelik a partok.

Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvígasztal.
De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!

Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:
jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.




https://www.youtube.com/watch?v=NfYCG0PjiF4



2015. március 15., vasárnap

Erdélyi nyaralás! Csak egy cseppet! :-)


Ez persze a gyerekeimről szól!
Szeretem ha mennek és még jobban amikor megérkeznek és mesélnek. :-)

 Feszít piszkosul! :-D


 Ezer Székely Leány Napján az egyik! ha nem a legszebb! :-D jól van na had legyek már picit elfogult:-D




Wass Albert: Intelem

Percre se feledd, hogy testvéred
minden magyar, bárhol is éljen.
Összetartásban rejlik csak az erő.
Más ember földjén nincs a számodra hely.

Félvilágot is befuthatod,
más ember földjén testvértelen leszel,
s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot,
ha nemzetedről megfeledkezel!

Te bús magyar, kit száműzött hazád,
s idegen zsarnok lakja otthonod:
bús sorsodért ne vádold nemzeted,
kit úgy tűnik, Isten is elhagyott.

A látszat csal. Isten ma is a régi.
Te hagytad őt el, te s a többiek,
s míg vissza nem zarándokoltok Hozzá,
s a múlt hibáit le nem törlitek:

magyar földön nem lesz új
Magyarország,
gaz és szemét nem terem nemzetet!
S a gyűlöltet nem mossa le semmi,
csak az összetartó igaz szeretet!




 Milyen szolidak! :-)




Imádom őket mert olyanok amilyenek! :-)




2015. március 14., szombat

Hallgasd meg mit suttog az élet,


Dsida Jenő

  Én hívlak élni


Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra, Utána 1 kép
ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet. Utána 4 kép

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni...




Azért már érezni a tavasz illatát!





2015. március 4., szerda

Lángot vivő (Prométheusz)





                             Aranyosi Ervin: A szeretet lángja
A szeretet lángja közel hoz a Tűzhöz.
Nem retteg már többé, akit a sors üldöz.
Őrizd ezt a lángot, fényesen lobogjon,
elárvult szíveket bűvkörébe vonzzon!
Légy te a tűzgyújtó, gyújts szíveket lángra,
szeretetet hozva e sérült világra!
Kövesd megváltódat, legyél tiszta lélek,
elmondhasd magadról: – Kitárt szívvel élek.
Szeretet tüzéhez hívd az elesettet.
Mondd el, csak rémálom, amitől Ő retteg.
Segíts teremteni másik valóságot,
mely szeretetteli, emberi és áldott!
Lelkekben a tüzet ne engedd kihunyni,
ne engedd szívedet folyton haragudni!
Bocsáss meg hát annak, ki valaha bántott,
dobd le vállaidról a dühből szőtt kabátot.
Ha már düh és harag nem nyomja a vállad,
s lelked szabadságát végre megtaláltad.
Mikor végre látod, nincs már mitől félni,
rájössz, szeretettel sokkal könnyebb élni.


Aranyosi Ervin © 2014-04-29.





2015. február 28., szombat

Öröm




GARAI GÁBOR: ÖRÖM

Mi élteti a fecskét fent az égben,
halat a vízben, és a pávaszem-
pillangót, ahogy nyitja-csukja szárnyát;
a gyereket, ha fut, s merő vidámság?
Mindent, mi mozog, mindent az öröm?

S mi nem mozog, az őrtálló fenyőfát,
a pengő füvet, barnálló borostyánt,
mert hát az is terjeng valamiképpen,
azt se élteti más, csak az öröm?

Nézek egy gerlepárt, sárga kavicsban
szemelgetik a semmi-örömöt,
s magukat holtnak tettető kicsiny, zöld-
bogarakat a hullott lomb között.

Magam, csak én - föl nem adva a harcot -
élek örömtelen és küszködöm!?
Szó sincs rólam, nem vagyok fecske, hal - s hogy
tanú lehettem, azt is köszönöm.



2015. február 18., szerda

A nő





Weöres Sándor

A nő


A nő: tetőtől talpig élet.

A férfi: nagyképű kísértet

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
cimkék között jár, mint egy patikában.
Hiában száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan cimkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese 
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.




2015. február 15., vasárnap

Nem tudom




Nem tudom neked adni a napot

Nem tudom neked adni a napot, 
De tudok adni egy pillanatot, 
Mikor megállíthatod a rohanó időt, 
Kiszakítva belőle minden erőt. 
Nem tudom a napot neked adni, 
Sugarával meleget árasztani, 
De elküldöm neked szívem melegét, 
Áldásként küldöm, legyen a tiéd. 
Nem tudom a napot adni neked, 
De adom a szeretetemet, 
Ha fontos neked, kezedbe veheted, 
Ha megérintett, magaddal viheted. 
A napot neked adni nem tudom, 
Hiszen nincs is saját napom, 
De van egy kis lángom, csak neked, 
Amely szeretetedért tőlem egy köszönet. 




2015. január 21., szerda

mi lánggal ég, ott parázs terem.




álmokon innen, álmokon túl



álmokon innen
túl a varázshegyen,
mi lánggal ég,
ott parázs terem.
komor, és szürke,
elhamvadó
cigarettafüst,
hangtalan szó.
álmokon innen
szédült világ,
tűzben álmodott
fantáziák,
elszálló szavak,
füstkarikák.
álmokon innen,
élet-szomjasan
kerestem,
nem találtam
benned
önmagam.
ölel a füst,
alvó parázs,
tűz volt régen,
most elhamvadás.
hamu és füst,
szerelmen túl,
halkul a szív,
lassan csendbe hull.
cigarettavég.
füstöl,és kialszik.
rég volt, de rég.
holnapra hamu lesz,
mi tűz volt,
elég.





2014. július 20., vasárnap

Az ember észt azért kapott,





Aranyosi Ervin

Változtass világodon!


Száll az idő és száll a dal,
a napom rám ragyog.
Amíg a szívem fiatal,
magam is az vagyok.
Nem érint engem a gonosz,
álmokban élek én.
Elkerül végleg minden rossz,
s a szépség jön felém.

Megleltem végre istenem,
már egy vagyok vele.
Tőle kapom az ihletem,
s már kész a vers fele.
A másikat hozzáteszem,
már nem sokára kész,
Így teremtünk mi teljeset,
így lesz kerek, egész.

Az ember észt azért kapott,
hogy teremtő legyen!
Alkosson szépet és nagyot,
- mit ad az értelem.
Testedbe szív azért került,
hogy érezz, vágyj, szeress!
Ha álmod végre teljesült,
még boldogabb lehess.

Utadon lelkiismeret
kontrollálja agyad,
hogy meddig mehet, s mit tehet,
ha vágyad elragad.
Hajtóerő is adatott,
ami jobbá tehet.
Minden gondodon átsegít,
az érző szeretet.

Ha érző szív, a tisztaság
és gondolat segít.
Már nem kell vívnod több csatát,
a lélek harcait!
Ha belsőd már elcsendesült,
s lelkedre béke szállt,
elmondhatod, hogy sikerült,
hogy “magad” megtaláld.



Változások ll.(A világ változik)




Napnyugta az egyik mozdony tetejéről.



Párhuzamosok - vagy mégse?



 Út a végtelenbe.



 Hajnali ébredés a Jurassic parkban - valami óriás bogár! :-D
De olyan cuki - nem bántott! :-D



 Na már nem olyan féloldalasan! :-)



 Hajnali csend! Jó hallani.:-)



 Jó látni hogy alakul.



Aranyosi Ervin
A világ változik

Az élet maga a változás,
nincs két egyforma nap.
Ettől lesz más, ettől csodás.
Világunk lábra kap.

Egyszer a Nap süt csendesen,
máskor meg fúj a szél.
Van, hogy a jövőt tervezem,
s van, hogy múltam mesél.

Az idő száll, a Föld forog,
az élet tovább szalad.
Érinti lelkem száz dolog.
Ki leáll, az elmarad.

Nyisd hát ki szíved ablakát,
engedd be azt, mi új!
Azért élsz itt, e földtekén,
hogy új álmot tanulj…






2014. július 6., vasárnap

Gondolkodj másképp,




Sose késő 
  
 Gondolkodj másképp, van miért,
- te rajtad múlik életed.
Benned is ott van a magva rég.
Csak rajtad áll, hogy élteted,
locsolgatod, hited vizével,
s ápolja néhány gondolat,
vagy száraz valóságot képzel,
s elzárja fénytől “bölcs” agyad.

Ha szíved mélyén őrzöd vágyad,
hagyd hatni az érzelmeket!
Csitítsd le elméd, mi onnan árad
elnyomja mélyen lelkedet.
Pedig a lélek a teremtő.
A hit, a víz mely szomjat olt.
A mag a vágy, mely sose meddő,
s remény a fény, mely felkarolt.

Ha belegondolsz és végig nézed,
Mindened megvan, ami kell.
Hunyd be szemed, s álmodj merészet,
s építs egy szebb világot fel.

Aranyosi Ervin





2014. július 5., szombat

Végül leginkább







 Leginkább


Ma leginkább szeretni kéne.
Mindegy, mit. Ami volt, s ami még lehet.
A tárt ölű, forró nyarakat.
Az aszott őszt. A didergő telet.

Holnap leginkább keresni kéne.
Mindegy, mit. Pompást, és nyűtt értéktelent.
Megértő jó barátokat.
Fakult emlékű férc-szerelmeket.

Végül leginkább eltűrni kéne.
Mindegy, mit. Amin változtatni nem lehet.
Az előbújó ősz hajszálakat.
A ráncokat. A reszkető kezet.



Leé József


2014. június 9., hétfő

Azt mondják...







Fülöp Áron


Azt mondják, nincs szívem,
- Igazuk van abban.
Valakinek régen
Zálogba oda adtam,
S értéktelen holmit,
Lim-lom közé vetve,
Soh'se adta vissza,
Magánál feledte.

Ha valaha egyszer
Licitálnak nála,
Felhánynak apróra
Mindent a lombtárba',
S megperdül a dobszó:
Nosza, egyszer, kétszer:
Vajjon te rossz zálog,
Milyen áron kélsz el?

1900.


Mesélj, mesélj,














Szíved rokkáján

Mesélj, mesélj, oly szépen tudsz mesélni.
Szíved rokkáján aranyszálak nőnek.
Hímezd ki arcát sejtelmes jövőnek.

A boldogság ezüst falához érni,
Nem nézni vissza meddő, könnyes rögre,
Csak élni, lázban együtt, mindörökre.

Meséd, ha véget ér s az aranyszálak
Ősz alkonyán halott-fakóra válnak,
Elmúlni velük ne kívánkozz!

Tovább szövöm a csonka halk meséket
Örökre élni elvezetlek téged:
A boldogság ezüst falához.


Sárosi Árpád aláírása





2014. május 26., hétfő

Egy apának...




 Egy apának a lányához való viszonya tulajdonképpen abból áll, hogy a lány életében van egy pillanat, amikor senki máshoz nem tud fordulni, csak ehhez a férfihoz, és akkor ettől a férfitól kell tudnia, hogy ő a legszebb a világon. :-))

Esterházy Péter



Ha meg akarod érteni gyermekeidet, ne feledd, hogy fiatalkorodban te is megérthetetlen voltál.

Szent-Gály Kata


2014. május 20., kedd

Most elmondom....



(Geri  :-))



Dsida Jenő: Most elmondom...


Most elmondom, kicsim, az úgy volt:
mikor a halk sík bársonyán
kihúnyt a nap és már sovány
arccal fölkelt a szép, hazug hold,
nagyon vágytam hozzád beszélni -
Ó, nem bohón és nem bolondul,
de mélyen, mint harang ha kondul
s ahogy csak férfi tud beszélni.

Kezembe fogtam kezedet
s felpillantottam, - fel a fára,
melynek tar ágán furcsa, árva
levél-sziluett reszketett,
úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,
mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony
pilla szélén, vagy illanékony
pernye, ha percig áll a füstben.

Mint bús leány, kit lassu méreg
naponta mart s félig megölt,
de menyasszonyi fátylat ölt,
bár tudja, több napot nem ér meg
és révedezve haboz és vár,
tétovázik a hajdani
mérget ma is felhajtani:
maradna is még, hullna is már.

Társai, sárga, hullt szerelmek,
halomban hevernek alul
s éreztem, jaj, ez is lehull,
ha szavaim most rálehelnek,
nem bírja ki e halk, finom lény,
ha holdsugárnál tömörebben
csak egy hang is feléje rebben...
És én hallgattam, mint a holdfény.