Úgy látszik minden jó valamire! Még a betegség is! :-) - legalább volt időm írogatni miközben nem győzöm szedni a gyógyszereket. De aztán az is lehet hogy egy darabig nem lesz kedvem sem a géphez ülnöm.
De nem ez a lényeg.
Jöjjön a beígért vadász történet.
Nem nagy dolog...de nekem szép emlék.
Fotó: Északerdő Zrt., Vasuta Gábor
1997 november történt, hogy Jóska barátom, megkérdezte – mintha csak sörözni hívott volna. –
„Nincs kedved vadászni. Ez bűvös szó volt a számomra mindig. Őszintén szólva, levegőt alig kaptam a meglepetéstől,annál inkább, merthogy abszolút nem vadászati témában folyt a beszélgetés ezt megelőzően.
–De van! Nagyon is! – vágtam rá olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett.
Mióta vadász lettem és megízlelhettem a vadászat adta csodálatos örömöket Jóska barátom mellett.
mindig büszkeség töltött el hogy tőle, mellette tanultam meg igazán a természetet tisztelni és szeretni.
Imádtam nála lenni. Tengernyi trófea és kitömött madár féleség volt látható a lakásban.
És én nagyon szerettem hallgatni egy egy trófeához kapcsolódó történetét.
Na de eljött az indulás pillanata. A jó öreg sok mindent megélt UVAZ csak arra várt hogy induljunk.
Eleinte furán néztem hogy soha nem láttam fenn a kocsi vázán a borító vásznat!
De aztán kiderült hogy barátom miért nélkülözi. Tudod így sokkal nagyobb a szabadság érzete az
embernek és nem utolsó sorban szabadon tekinthetsz menet közben bár merre.
És itt a természetben az erdőben ez bizony nagyon fontos.
Némi készülődés után a jó öreg UVAZ már repített is bennünket a vadász mezők felé. Akarom mondani
Bánya puszta felé. Most legutóbbi túrám alkalmával szinte hiányoztak azok a dagonyák amiket
akkoriban nagy nehezen tudtunk leküzdeni. De persze az öreg orosz csoda mindenre képes volt az erdőben.
Nem emlékszem hogy valaha is kifogott volna rajta valamelyik dagonya. Pedig akkoriban akadt néhány,
sőt néha olyan úton mentünk hogy bizony az én oldalamon a vezető melletti ülésben igencsak félelemmel
tekintettem a közvetlen mellettünk tátongó szakadék láttán.
Megérkezve a vadász házhoz nekifogtunk kipakolni. Elrendeztük a zsákos kukoricát hogy a helyszínem csak
lekapja az ember és néhány lépés után szépen elterítettük a szórón.
9-11 szórónk volt amelyet két naponta jártunk és szórtuk rá a kukoricát.
A munkánk befejeztével egyszer csak azt mondja Jóska barátom. Nincs kedved végig menni a Pogányok gerincén,
és megvadászni azt ha találsz fenn valamit? No erre aztán igazán nem számítottam. :-)
Én egyedül? Kérdeztem meglepetten. Hát szerinted van itt rajtad kívül más? Nah!
Szóval szépen végig mész a gerinci cserkelő úton és ha netán látsz valamit azt meglövöd!
De arra ügyelj hogy ne a köves oldal felé lőj, mert ha a vad arra veszi a menekülést akkor felkötheted a gatyád!
Mert neked kell onnan kihoznod. Hm.. Felrémlett a köves oldal...hát álmomban se jöjjön elő hogy oda be kelljen mászni!
Pedig ha tudtam volna mi vár rám! :-)
No nem sok időm volt variálni! Az utat ismertem sőt kifejezetten szerettem és mostanság is jártam arra,
felidézve azokat a pillanatokat!
Elindultam. Csak az első kétszáz méter volt kicsit meredek. Viszont amikor a gerincre ér az ember, ott
egy hatalmas köves sziklás bozótos fogadja és ebben kanyarog a cserkelő út egy darabig
ahol néha szinte hemzsegtek a disznók. mire észbe kaptál már csak
az innen onnan fújtató és csörtető disznók hangját hallottad.
Majd tovább lépve a következő bokor alján már csak a disznó hűlt helyét láthattad.
Na de nem csüggedtem hiszen még alig tettem meg pár száz métert.
a bozótos részt elhagyva már távolabbra is elláthattam előre is és oldalt a gerinc oldalába.
Feltűnt egy csapat muflon is de gondolom a disznók elég nagy ricsajt csapva menekülésük közepette,
őket is nagyobb figyelésre ösztönözte. Sőt olyannyira hogy mire észbe kaptam már egyik sem volt lőhető helyzetben.
Tovább haladva egy kiemelkedő sziklás rész következett. Óvatosan lépkedtem a kövek közt.
Megszokás volt hogy ilyen helyen az ember a másik oldalon könnyen vadba botlik.
Nos így történt ez most is! Ahogy a sziklák közül kiemeltem a fejem, kicsit távolabb szarvasokat pillantottam meg a fák közt!
Koronás vad nem volt köztük, így maradt az hogy kiválasztottam az egyik ünőt amelyik a gerinc jobb oldala felé állt.
Az ember amikor ilyen helyzetbe kerül, bizony meg remeg sőt a szíve hevesen verni kezd. Nem beszélve arról
hogy eljött az a pillanat amikor elveszem egy vad életét. Ilyenkor mindig eszembe jut az első vadászatom, melynek tanulságai ma is itt vannak bennem.
Lassan céloztam és aztán eljött a pillanat és elengedtem a lövést!
Be vallom másra ilyenkor nem szoktam figyelni csak arra hogy a vad hogy reagál a találatra.
Csak azt láttam még "megnyugodva" hogy a többi szarvas megindult a Pogányok lejtőjén, az én vadam meg
első pillanatban felvágva magát sarkon fordult és hova iramodjon ha nem a sziklás oldal felé! Jézusom! Mondtam magamban.
Hiába tudtam hogy a lövés halálos! a vad még ilyen helyzetben is akár száz méternél is többet képes megtenni!
Na az én vadamnak a sziklás oldalhoz nem kellett több mint 20 méter! Mert ott egy közel háromszáz méteres köves meredek következik.
Bizony remegő lábakkal és izgatottan siettem a rálövés helyére majd abba az irányban ahol a vad eltűnt a szemem elől.
Mikor a sziklás peremre ki álltam és megláttam hogy milyen feladat vár rám. Bizony még az élettől is elment egy pillanatra a kedvem.
Vagy nyolcvan száz méterre a kövek közt egy száraz farönkben felakadva megpillantottam a szarvast.
Percekig levegőt nem kaptam az izgalomtól. Majd attól hogy vajon hogyan kerül terítékre a szarvasom.
Nem volt más mit tenni, agyalni kezdtem vajon hogyan oldjam meg a feladatot.
Az egyetlen megoldás hogy réteg vonalban behúzom a két Pogányt elválasztó Kupecfőldre.
Na de egyedül! Tudtam hogy ebben Jóska barátomra nem számíthatok. Szerencsére eszembe jutott Attila barátom a másik fiatal erdész barátom.
Rászántam magam hogy lemásszak a vadhoz és kizsigereljem. Már ez a mászás sem volt semmi. Amikor aztán ott álltam a vad mellett már láttam
hogy a zsigerelés sem sokat segít ami a súlyát illeti. Így aztán fogtam magam, irány az erdész ház. Kocsiba ültünk és irány haza.
Reménykedtem hogy Attilát otthon találom és rá tudom venni hogy segítsen.
Nagy szerencsém volt! Otthon találtuk így aztán máris irány vissza a Kupecfőld. onnan fel a cserkelőn a gerincre majd tovább a rálövés helyére.
Attila barátom egész idáig nagy jó kedvel és poénkodva a történeten jókat derült. Talán még én is bár én tisztában voltam a ránk váró feladattal.
Na drága barátomnak minden mosoly lefagyott az arcáról amikor meglátta hol a vad.
De nem volt mese! Ki kellett hoznunk. Úgy ahogy én is gondoltam.
Mit mondjak! - Életem leghosszabb és legnehezebb néhány száz métere volt ez az út.
Leizzadva csurom vizesen hulla fáradtak lettünk mire kiértünk a Kupecföldre.
Ott már várt ránk széles mosollyal az arcán Jóska barátunk az autóval.
Ahol aztán megkaptam a vadásznak kijáró tölgyfa leveles kis ágat a töretet.
Otthon aztán finom vacsora és némi vörösbor elfogyasztása közben aztán már magam is jó kedvel beszéltem
a történetről.
