A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tisztelet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tisztelet. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. február 26., péntek

Megint úgy hozta a ....


Megint úgy hozta a sors hogy történik velem valami és ilyenkor úgy érzem le kell írnom. Pedig már nagyon ott voltam hogy szép csendben kivonulok a blogos világból.
és most mégis itt vagyok és írom.

A tegnapi napom is úgy kezdődött a farmon mint a többi napon. Belépek a kapun és már hallom a lovak reklamálnak. Mintha csak karórájuk lenne vagy rálátnának a közeli templom toronyórájára!
Pedig nem: hallják ahogy megérkezem vagy van aki már az úton látja hogy jövök.

Ilyenkor aztán szép sorban végig járom a karámokat és viszem a finom szénát nekik. Vagy épp zabszalmát.
Ilyenkor egy darabig mindegyik helyen elidőzöm mert valakinek rendet kell tartani közöttük. Mert megy ám a bruszt rendesen. Van olyan aki bizony azt hiszi minden szál szem az övé! Na néha kénytelen vagyok tudatosítani bennük hogy nem úgy van ám az.
Majd 10 méter hosszú a vályú de a nyolc lónak is kevés olykor.
Aztán itt van két nekem új vendég ló!
Csuda jó fejek!

                                                                         Margit és Vital

Két csoda szép és jól (rosszul) nevelt kanca.  Vital jóvoltából ma kihúzták nálam a gyufát! Naponta könnyedén hozom viszem őket a karám és a boksz között.
Újabban Vital nehezen viseli amikor Margitot beviszem a karámból, mert hogy itt együtt vannak. A bokszban meg külön.
Ma délután kinyitottam a karám ajtót mindkét lovat hátrébb parancsolva. Már emeltem a kötőféket Margit fejéhez amikor Vitál elég rendesen oda harapott Margit farához! Piff! :-( Na több sem kellett Margitnak aki az 5 mázsájával felém ugrott. Még jó hogy van némi tapasztalatom a lovak terén. Félre léptem, Margitom meg mint a szél kiszáguldott a karámból a telepre. Mondanom se kell mondtam a magamét amiért én is béna voltam. A ló csak tette amit ilyenkor tehet. Vitalt vissza zártam a karámba és én meg naivan megindultam Margitot megfékezni és be vinni a bokszba.
No néhány sikertelen kísérlet után felhagytam a próbálkozásokkal. Nagy bajt nem tud csinálni mert a mének külön karámban vannak. Ő meg had szaladgáljon addig kedvére és a mének kedvére. :-)
Fogtam Vitalt és be vittem a bokszába. Naivan azt hittem hogy Margit majd szó nélkül jön utánunk hiszen ők ketten annyira összeszoktak hogy egyik  (rossz nevelés) a másik nélkül nem bír meglenni.
Azért én se ma jöttem a falvédőről. határozott hangon sikerült beterelnem őt a karámba majd vezető szárra kötve át vittem a bokszába.
Nem kis harc volt és bizony ezek a hatalmas lovak nagyon félelmetesek is tudnak lenni. Független attól hogy amúgy imádni valók és jóindulatú lovak.

 Kis kíváncsi.


Én jó kislány vagyok.

 


És a tegnapi történet.
Reggelente a lámáknak csak darált takarmányt viszek. Mint mindig, ez tegnap is így volt!
Máskor mindig ott tolonganak a karám sarkánál amerről jövök. Tegnap megyek és lámák sehol.
Egy szét szórt szalma bála körül azonban nagy ácsorgás és valamit néznek. Persze ahogy beléptem a karámba a vödörrel a kezembe azonnal felém indultak és így azonnal láttam hogy fennforgás van készülőben.
gyorsan a vályúba szórtam a darát és siettem a helyszínre.
Hát a döbbenettől szóhoz se jutottam. Mert abban a pillanatban szülte meg a kiscsikót a kanca.
Hát azt sem tudtam mit csináljak mentem is meg nem is a gépemért de végül úgy gondoltam lemaradok a csodáról!  Így aztán végig néztem ahogy lassan talpra segítette a kiscsikót az anyja.



 Hurrá megjöttem!


 Két három órával a születés után már állok kérem szépen. Ugye milyen ügyi vagyok? :-)


 Az én gyerekem!


 Anyukám nagyon vigyáz rám.


                                                                      Husss! - és már szaladok!


Na nézzük csak milyen is ez a világ itt!
:-)

A láma a dél-amerikai tevefélék négy faja közül a legismertebb. Természetes környezetében Dél-Amerika bokros, füves területein, Peru déli részétől Bolívia nyugati feléig terjedt el, illetve Argentína északnyugati részétől Chile északkeleti feléig. A Dél-Amerikában élő lámák számát 3,7 millióra becsülik. Kizárólag háziasított egyedek élnek itt, az emberek teherhordásra használják őket, bár a technika térhódításával ez a szerepük lecsökkent, és inkább húsukért, gyapjukért tartják őket.
Az állatok sokféleképpen fejezhetik ki a nemtetszésüket. Van, amelyik morog, van, amelyik támad, van, amelyik inkább gyorsan elhúzza a csíkot. A Dél-Amerikában élő lámák azonban más taktikát választanak: leköpik ellenfelület.
Én eddig még megúsztam! :-D





A lovak nem hazudnak. Ők aztán nem rejtik véka alá érzéseiket, minden ízükben őszinte lények. Ha félnek, tétováznak, behódolnak, megvadulnak vagy éppen nyugodtak és magabiztosak - higgyék el, mindeme érzéseket átélik, és persze jóval többet is.







2015. december 25., péntek

Az én....




Én és Ő!
(Drága keresztapám)





 Wass Albert: Az én Titok - Karácsonyom



Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep lsten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert.
Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken.
Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.
Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem volt karácsony, és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy vasárnapok sem voltak. Viselő ruháinkat s nehéz gondjainkat szakadatlan hordtuk, bármit mutatott a naptár.
Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az ünnepekért, ünnepi öltözetet s ünnepi arcot éveken át nem látott a házunk.
Egyszer fellázadtam. Karácsony volt.
De nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem.
Karácsonyi szabadságra küldött haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha halottat őriztek volna benne.
Apámék egy-egy könyvbe temetkezve naphosszat hallgattak sötéten, és nem volt szabad előttük karácsonyról szólni.
Évek óta nem járt nálunk az angyal. Súlyos gond nyomta a szárnyait, és nem tudott elröpülni hozzánk. Akkor öregedtek meg apámék.
Nem akartak ünnepre gondolni, mert eszükbe jutottak a régi és gondtalan ünneplések, s a jövő ködös volt, nem láttak előre.
Pedig ha tudtak volna ünnepelni, a karácsonyfa gyertyái mellett az ünnepi gondolatok magasságából meglátták volna az utat, mely
már akkor is egyenesen vezetett a reménység felé.
De gyászba s ünneptelen hallgatásba rejtőztek az idő elől, pedig az idő azért múlott, éppen úgy.
Karácsony szombatja volt. Kint nagy puha hó, a kerti fákat belepte egészen.
Olyan csöndes volt kereken a világ, mintha a békesség készült volna megszületni akkor.
Egyedül lézengtem a kertben. A szürkület már meglepte a fenyvest, s kereken a dombok is belevesztek a lehulló estébe.
Lent a faluban egy-egy lámpa kigyúlt. Fájt, hogy karácsony estéje van.
Máshol izgalommal lesik az angyalt, ünneplő ruha van és karácsonyi szag és boldog rejtelmesség a levegőben.
Hallottam a csilingelést, s láttam gyertyafényben úszó szép karácsonyfákat, pedig ahogy ott kószáltam a behavazott fák közt, végtelen egyedülléttel
a szívemben, tudtam, hogy mindez csak álmodozás, mert nálunk sötétek a szobák, s a régi gyűrött ruháinkban éppen olyan magányosan töltjük el ezt az estét is, akár a többit.
Esteledett nagyon. Lent a faluban egyre több lámpa égett, s a papnál megkezdték a kántálást is.
Megálltam a fenyők alatt, és hallgattam a felszűrődő éneket. Románok kántáltak.
Az egyhangú dallamot búsan itta föl a szétterülő este, s én arra gondoltam, hogy románok kántálnak.
Románok ünnepelnek.
Mindig csak a románok.
Sokáig álldogáltam ott, közben sötét lett egészen. Fázni is kezdtem, hűvös szél támadt a fák közül, éreztem, hogy haza kell már menni.
De ugyanakkor valami fájdalmasan a torkomba markolt.
A tudat, hogy karácsony este van, s én ott ülök majd egyedül, és nem lesz senki, akivel beszéljek, és nem lesz semmi ünnep.
Az öregek olvasnak a lámpa alatt, olvasnak zord szótlan arccal, mintha olyan nap lenne ez is, mint a többi. Úgy, szorította a torkomat, hogy könnyeket préselt ki a szememen. Hát csak a románok?
S ekkor valami bátor, nagy dolog jutott az eszembe. Hirtelen, hogy szinte beleszédültem. Nem csak a románok! Miért csak ők? Karácsonyt csinálok önmagamnak! Karácsonyt, titokban, hogy senki se lássa!
Volt a fenyves szélén néhány kicsi fenyő. Csak akkorák, hogy, a derekamig sem értek. A kerti színből kiloptam egy ásót, meg egy ládát, s kiástam egyet, egy szépet a fenyőcskék közül. Sok földdel vettem ki, betettem a ládába, elrendeztem a gyökereit is, hogy baja ne essék, s megindultam vele a ház felé.
Vert a szívem az izgalomtól. Hátha meglátnak? Hátha baj lesz ebből? De sötét volt, nem látott meg senki. Egyedül laktam, a ház végében. Úgy osontam be a szobámba, mint a tolvaj. Meggyújtottam a lámpát, a ládát a fával az asztalra tettem s hozzáfogtam a feldíszítéshez. Izgalmas, nagyszerű munka volt. Színes papirosból láncokat fabrikáltam, néhány szál aranyozott zsinórt is leltem hozzá s öt darab maradék gyertyavéget. A gyertyavégeket drótra kötöttem rá a fenyőre, idétlenül is álltak rajta, az igaz. A színes papírlánc sem sikerült úgy, ahogy akartam. Csúnya lett nagyon a karácsonyfám. De karácsonyfa volt!
Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s felöltöztem úgy, ahogy illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga fény dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.
Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam, s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak, s most már nem csak románok ünnepelnek ebben a faluban.
Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába.
S talán, azt hiszem, úgy is volt.
Ültem ünneplő ruhámban az ágyon, s néztem a szegényes kis karácsonyfát és gondoltam mindenfélét össze-vissza, szépet
és szomorút, ahogy ilyen szép és magányos, de különösen nagy ünnepeken szokás, amíg lassan leégtek a gyertyavégek. Leégtek és elaludtak egyenként, csöndesen. Még éppen csak egy, lángocska őrizte hűségesen az ünnepet a legalsó ágon, aztán elaludt az is.
Még ültem az ágyon egy keveset, s néztem az elsötétülő szobát, mert a kályhában is roskadt már a tűz és alig világított. A sötétséggel együtt éreztem lassan a hétköznapot is visszatérni, s emlékszem jól, ez csúnya és keserű érzés volt.
Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát, s felvettem a régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit, s visszadugtam mindent a fiókba. Aztán kabátba bújtam, s visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam.
Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Borzasztó sötét volt a fenyves, és szél suhogott az ágak között. Kint a tisztáson derengve világított a hó. Féltem. Kísérteties volt a hószínű sötétség és a suhogó fenyves.
Sietve tettem helyére a fát. Gyökere körül ledöngöltem a földet, s havat is kapartam köréje. A csöndesség felől veszekedés hallatszott. Románul veszekedtek. A hangok felverték a falut, aztán belefagytak újra a csendbe. Kántálás már nem hallatszott sehol. Hideg, néma téli este volt.
Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt már hívtak vacsorázni.
Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdezte meg apám.
-Mit csináltál ?
- Semmit- feleltem.
Apám szája széle megrándult, de nem kérdezett többet. (S maga is a semmivel foglakozott abban az időben.
Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy nekem karácsonyom volt mégis.
Véletlenül jutott az eszembe minap ez a régi történet. Karácsonyfát néztem fiaim számára, s megtaláltam közben azt a fenyőt is, amit akkor egy estére kiloptam a kertből. Megsínylette az ünneplést. Évekig csenevész maradt, volt idő, hogy azt hittem, kipusztul. De aztán mégis erőre kapott. S ma már sudáran és magasan szökik az ég felé, erősen túlnőtt engem s mindnyájunkat kik akkor éltünk.
(A titokzatos őzbak)
"Nézzetek a szívetekbe karácsonyos szemmel, őszinte és becsületes lélekkel. S ha azt látjátok az ön-keresés során, hogy szíveteknek valamelyik zugában rosszindulat, irigység, keserűség vagy bármiféle más tisztátalan érzés lakozik valamely magyar testvéretekkel szemben: gyomláljátok azt ki gyorsan, mielőtt véglegesen és halálosan megmérgezné bennetek az életet. Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát, és eresszétek be oda a napfényt, hadd pusztítson ki belőletek minden sötétséget ezen a karácsonyon. A civódások, pártoskodások nemzetéből változzatok át a szeretet nemzetévé, s lássátok meg: attól a pillanattól kezdve veletek lesz az Isten."
(Wass Albert: Karácsonyi levél)

Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek, hogy emberek lehessetek!

/ Wass Albert /





2015. április 6., hétfő

Na még egy kicsit a múltról, aztán elég belőlem.


Hogy utáltam ezeket a beállított műtermi fotókat! :-)
De most hogy előkerült olyan jó nézni és emlékezni! Keresztapám, aki apám helyett apám volt.
Aki gyerekkoromban vitt mindenhova, mutatott, tanított és bár sajnos nem mindennap lehettem vele de ettől 
független ő "nevelt."  Nagy szeretettel gondolok rá.

1959. :-)

Nevelő anyám aki igazából nagynéném volt! Apám testvére!
1949-töl ő nevelt. Neki akkor már volt egy 25 éves fia. Mivel apám 48-tol politikai fogolyként börtönben ült, úgy gondolta kötelessége a tesója gyermekét felnevelni akit az anyja levitt Kaposvárra a nagyszüleihez és semmivel nem törődve ott hagyott. Nos így kerültem hozzá és ő volt aki miután sokan látták bennem a tehetséget.( :-) mindent telerajzoltam ahol csak egy csepp hely adódott , és óvodás kori festményem 16 évvel később vissza köszönt rám egy iroda falán.) Mindent elkövetett hogy ne csak a sport legyen a fontos a számomra hanem a művészet. Ő tette lehetővé a számomra hogy az iskola befejezése után eldönthessem melyik úton haladok tovább.



Egy jó kis csapat!. :-) Mindig csak a sport! Hát van annál jobb? 
Csodálatos közösség volt!

1965


És még mindig a sport, de ez már valami más!
Igaz ez sem ma volt! :-D

1991.



Egy kis maradvány a múltból.

1987



Na öntsünk egy kicsit mert hogy ilyen is volt! :-)







2015. március 15., vasárnap

Erdélyi nyaralás! Csak egy cseppet! :-)


Ez persze a gyerekeimről szól!
Szeretem ha mennek és még jobban amikor megérkeznek és mesélnek. :-)

 Feszít piszkosul! :-D


 Ezer Székely Leány Napján az egyik! ha nem a legszebb! :-D jól van na had legyek már picit elfogult:-D




Wass Albert: Intelem

Percre se feledd, hogy testvéred
minden magyar, bárhol is éljen.
Összetartásban rejlik csak az erő.
Más ember földjén nincs a számodra hely.

Félvilágot is befuthatod,
más ember földjén testvértelen leszel,
s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot,
ha nemzetedről megfeledkezel!

Te bús magyar, kit száműzött hazád,
s idegen zsarnok lakja otthonod:
bús sorsodért ne vádold nemzeted,
kit úgy tűnik, Isten is elhagyott.

A látszat csal. Isten ma is a régi.
Te hagytad őt el, te s a többiek,
s míg vissza nem zarándokoltok Hozzá,
s a múlt hibáit le nem törlitek:

magyar földön nem lesz új
Magyarország,
gaz és szemét nem terem nemzetet!
S a gyűlöltet nem mossa le semmi,
csak az összetartó igaz szeretet!




 Milyen szolidak! :-)




Imádom őket mert olyanok amilyenek! :-)




2015. március 8., vasárnap

Járok-kelek (járunk-kelünk) :-)

Égésbérci óriás hárs a Börzsönyben!
Alig 635 cm az átmérője!



Benedek Elek: Erdőben


Járok-kelek kint a zöld erdőben,
Az áldott nap most van ébredőben.
Ébredését erdő, mező várja,
Feléje száll Isten madárkája.

Fölkel a nap, sugarát már ontja,
Kék ibolya a kelyhét kibontja:
S gyenge fűszál meghajolva, szépen,
Várja, hogy a nap rája is nézzen.

Hallga, hallga! Figyeljetek mostan,
Vidám ének zeng fönn a magasban.
Egy-egy dallam leszáll a mezőre...
Dalolj, dalolj, tavasz hirdetője!
 


Azt hallom innen onnan hogy ezeket a mai fiatalokat nem érdekli a múlt és a történelem.
Nos ,én a gyerekeimnél és baráti körében ezt egészen másképpen látom.
Jó érzés volt ezt látni!