Késő van, aludj,

William Blake

Órült dal



A zord szél zúg,


Diderget a fagy.

Késő van, aludj,

Hagyd a kínokat.

A csúcsot Keleten

Hajnal festi be fenn

S a friss madársereg

Már füttyöget.



Fény-borított

Ég boltja alá

Megszomorított

Dalom nyögve száll:

Az éj fülébe cseng,

Sír tőle a nap;

A vad szél őrjöngve tombol

S a vihar szárnyra kap.



Mint szörny, kit rejt a felleg:

Üvölt kínom.

Az éj után esengek,

Az éjt hívom.

Háttal fordulok keletnek,

Hol öröm árja reszket,

Mert fénykarmával az ég

Agyamba tép.

Az én hajnali merengéseim.

Mert hogy én is hajnalban merengek a legtöbbet. Mint ma is már 3 órától fenn voltam. Próbáltam olvasni de tudhattam volna hogy nekem ez ilyenkor nem megy. Mert egészen máshol járnak a gondolataim.

"Régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében."

Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.

Karácsony táján - a magányos szobák még magányosabbak (...), de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok, mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése.

Fekete István

Ma megint a csendet mormolom

Kormányos Sándor

Szavakból a csendet...



Ma megint a csendet mormolom

mely néha visszalüktet

a semmiből, a semmin át,

és mégis szíven üthet.



Kimondhatnám a hallgatást, csak

magamból kéne adnom,

Mert a széttört csendet szavakból

kell újra összeraknom...

Mi lennék?

Kányádi Sándor

Mi lennék?
   

Tavasszal somfa lennék
talpig aranyban állva,
biztatón mosolyognék
a zsendülő világra.

Nyáron eperfa lennék,
tágas udvaron állnék,
aki alám ül, annak
jól fogna egy kis árnyék.

Ősszel almafa lennék,
piros almákat termő,
nem is csak egyetlen fa,
hanem almafa-erdő.

Ilyenkor télen aztán
gyertyán vagy fenyő lennék,
hogy aki fázik, égő
tüzemnél melegedjék.



Ne félj!
   

Ne félj, ne félj!
Múlóban már a tél.

A nap, a nap
lassan erőre kap.

Remény, remény
ragyog az ág hegyén.

De még, de még
tartja magát a jég.

De már, de már
ripeg-ropog, akár

az ablak üvege,
ha labda töri be. 

Visszanyúlt értem...

 Kormányos Sándor 

Visszanyúlt értem...

Őrzöm csendjét egy régi percnek
mely visszanyúlt értem, ismerős
emlékszel ugye-mozdulattal
ölel míg suttog:Itt az ősz...

Akkor is ősz volt, hajnalonta
a vizek fölött már kék ködök
pipáztak, és a nádasokba
susogó bánat költözött.

De a pincékben már forrt a bor,
és anyám nyugtázta meddig ér
a bor nélküli napok csöndje:
Karácsonyig tán elkisér...

Számolta még: A borjú árát
tavaszra talán visszahozza
a csűr mögött az ingyen kaszált
kerekre rakott szénaboglya.

A süldőt pedig karácsonykor
levágjuk majd, és lesz szalonna,
kolbász, és ha a tyúkok tojnak
tojás is jut a jobb napokra.

A jó isten majdcsak megsegít!
fohászkodott, és mondogatta
a száz imából meghallgattat
száz s elér a csillagokba.

Bár ettől még voltak szűk napok
rozsdás reményű hosszú őszök
után szegényes telek jöttek,
vékonypénzű ismerősök...

Őrzöm csendjét egy délutánnak
mely visszanyúlt értem, és konok
emlékszel ugye-mozdulattal
ölelnek most a tegnapok...

Volt idő

HA ENNYI VOLT AZ ÉLET

Megmelegszem kicsit ebben a versben,
ha már a szemetekben is tél van, hófúvás
és a fölborogatott asztalokon is jégcsap.
Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók
szűk rekeszében ott esetlenkedik
közöttetek a halál, de ti már őt se
veszitek észre, mint akik eladták
szembogarukat valamelyik balkáni piacon.

Volt idő, amikor még fázni is tudtunk
együtt. Mind a húsz körmünk
kint éjszakázott a hortobágyi hóban.
Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők
bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan
s háttal az éjszakának, zúzós tarkónkkal
tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség.

Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak.
A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült
forradalmak hevernek temetetlenül –
S már csak a kutyák zabálhatják föl őket.

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom.
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás
fényébe kellett volna odaállnunk
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek,
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.

Csoóri Sándor