Játszunk még tovább..

https://www.youtube.com/watch?v=CjltQ-Hj_Mw

Arra születtünk, hogy napsugárba kapaszkodjunk,
nem baj, hogyha fáj, nem baj, hogyha fáj.
Arra születtünk, tiszta legyen még a szívünk,
s játsszunk még tovább, játsszunk még tovább.

LGT

Pillanatok...

Te szakállas emberfia, hagynál már nyugodtan ebédelni! :-)

 Állhatunk a föld bármelyik pontján, ugyanaz a csillagos égbolt tekint le ránk, és visszanézve: a menny egyforma távolságra van mindenkinek. Amíg szemem élvezheti e páratlan látványt, amellyel betelni nem bír soha, amíg a Napban, a Holdban és a csillagokban gyönyörködhetek, látva ébredésüket, kémlelve lenyugvásukat, egy vagyok velük, és egy vagyok azokkal, akik ugyanúgy részesei e nem mindennapi igézetnek: a természet, a világ, az élet, a lélek folytonosságának.

Lucius Annaeus Seneca

 Az új vendég! Még szinte gyerek hiszen csak két éves.

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

Várnai Zseni

 És íme az új kis jövevény. a két héttel ezelőtt született csikó már ott toporog. Végre meg jött a várva várt játszótárs! Igaz még remegő lábakkal, rácsodálkozva a környezetre de máris menni kell az anyu után. :-)
És persze az eső csak esett mit sem törődve szegény újszülöttel. Jó - tudom ezek az állatok szokva vannak a zord körülményekhez. De én akkor is sajnáltam őt hogy megszáradni nem volt ideje.
Végre ma már szikrázó napsütésben szaladgálhatott.

Az eső csillogó, óezüst függönnyé sűrűsödött. A bokrok illatoztak. Erősen és hálásan párállott a föld. (...) Az éjszaka létezett csupán, az hullatta esőjét a csillagokból, titokzatosan és termékenyítően ostromolta a kőváros fasorait és ligeteit, virágok milliói tárták felé színpompás szemérmüket, hogy magukba fogadják, ágak várták kitárt karokkal, a víz pedig benyomult a földbe, hogy ott majd fekete péppé keveredve egyesüljön a rá váró gyökerek millióival; az eső, az éjszaka, a természet, a növekedés, minden-minden létezett, és fittyet hányt pusztulásnak, halálnak, gonosztevőknek, hamis szenteknek, győzelemnek vagy vereségnek, ők voltak csak; mint évről évre, mindöröktől fogva, és ezen az éjszakán végre részévé lehetett mindennek ő is, felpattant a burok, tagjait nyújtóztatta az élet, az áhított és áldott élet!

Erich Maria Remarque

Szép napom volt! Pedig tegnap amikor elindultam otthonról szakadt a hó. Mire leértem a Ganádi partra már szakadt az eső.

Mert a nyár...

...én voltam.

 Wass Albert :: A nyár ment át az erdőn...


Lehajtott fejjel, nesztelen haladt.
Hiába volt felhőbe-halt a lelke:
azért az erdő mégis észrevette.
Egy szél indult valahol: csoda-könnyű,
s az izgatott fák halk morajra keltek.
Harangvirágok összecsilingeltek,
s egyszerre feldalolt minden madár:
"A Nyár! A Nyár! A Nyár!"
A nyár megállt,
és felemelte halkan a fejét.
Szomorúan a fákra nézett,
megtörölte két könnyes szemét
és ment tovább.
A bükkök ajkán elhalt a beszéd.
Szél megtorpant. Madár elhallgatott.
Csak a patak szíve zakatolt
nyugtalanul, rémülve, akadozva.
A nyár ment át az erdőn,
s amerre elhaladt:
a néma erdő döbbent katonái
tisztelegve álltak sorfalat.

Hogy mennyire szeret valaki, azt onnan tudod egészen pontosan bemérni, hogy mennyire tudja a hibáidat megbocsátani.
S ha nem képes erre - bármilyen fájdalmas is -, tudd, hogy az elsősorban az ő tragédiája.
A nem szeretésnél sivárabb, szegényebb és sötétebb állapot nincs.
Mások lelkébe belebújni azt jelenti, hogy az ember a bal szemével tisztán látja a másik hibáját, a jobb szemével megbocsátja őket - és szívének középpontjával szereti.
És ez a középpont a lényeg, mert ez a legerősebb, s csakis ezzel, és ezen keresztül tudsz bárkibe is behatolni. ...
Persze ennek az az ára, hogy lelkileg te is meztelen légy.
Csak az fogad be bennünket, akit mi is befogadunk.
S hol is kezdődhetne máshol egy ember megnyitása, mint ott, hogy mi magunk megnyílunk előtte.
Kígyó-énünk előítéleteit, gátlásait, de főleg önvédelmi trükkjeit le kell vetnünk magunkról.
Ez a legnehezebb, mert bizonyos értelemben védtelenné válunk.
Nem mondom, hogy ez veszélytelen - párbajban nem lőni, hanem letenni a fegyvert -, de minden szeretet kockázattal jár.

Az én....

Én és Ő!

(Drága keresztapám)

 Wass Albert: Az én Titok - Karácsonyom



Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep lsten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert.
Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken.
Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.
Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem volt karácsony, és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy vasárnapok sem voltak. Viselő ruháinkat s nehéz gondjainkat szakadatlan hordtuk, bármit mutatott a naptár.
Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az ünnepekért, ünnepi öltözetet s ünnepi arcot éveken át nem látott a házunk.
Egyszer fellázadtam. Karácsony volt.
De nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem.
Karácsonyi szabadságra küldött haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha halottat őriztek volna benne.
Apámék egy-egy könyvbe temetkezve naphosszat hallgattak sötéten, és nem volt szabad előttük karácsonyról szólni.
Évek óta nem járt nálunk az angyal. Súlyos gond nyomta a szárnyait, és nem tudott elröpülni hozzánk. Akkor öregedtek meg apámék.
Nem akartak ünnepre gondolni, mert eszükbe jutottak a régi és gondtalan ünneplések, s a jövő ködös volt, nem láttak előre.
Pedig ha tudtak volna ünnepelni, a karácsonyfa gyertyái mellett az ünnepi gondolatok magasságából meglátták volna az utat, mely
már akkor is egyenesen vezetett a reménység felé.
De gyászba s ünneptelen hallgatásba rejtőztek az idő elől, pedig az idő azért múlott, éppen úgy.
Karácsony szombatja volt. Kint nagy puha hó, a kerti fákat belepte egészen.
Olyan csöndes volt kereken a világ, mintha a békesség készült volna megszületni akkor.
Egyedül lézengtem a kertben. A szürkület már meglepte a fenyvest, s kereken a dombok is belevesztek a lehulló estébe.
Lent a faluban egy-egy lámpa kigyúlt. Fájt, hogy karácsony estéje van.
Máshol izgalommal lesik az angyalt, ünneplő ruha van és karácsonyi szag és boldog rejtelmesség a levegőben.
Hallottam a csilingelést, s láttam gyertyafényben úszó szép karácsonyfákat, pedig ahogy ott kószáltam a behavazott fák közt, végtelen egyedülléttel
a szívemben, tudtam, hogy mindez csak álmodozás, mert nálunk sötétek a szobák, s a régi gyűrött ruháinkban éppen olyan magányosan töltjük el ezt az estét is, akár a többit.
Esteledett nagyon. Lent a faluban egyre több lámpa égett, s a papnál megkezdték a kántálást is.
Megálltam a fenyők alatt, és hallgattam a felszűrődő éneket. Románok kántáltak.
Az egyhangú dallamot búsan itta föl a szétterülő este, s én arra gondoltam, hogy románok kántálnak.
Románok ünnepelnek.
Mindig csak a románok.
Sokáig álldogáltam ott, közben sötét lett egészen. Fázni is kezdtem, hűvös szél támadt a fák közül, éreztem, hogy haza kell már menni.
De ugyanakkor valami fájdalmasan a torkomba markolt.
A tudat, hogy karácsony este van, s én ott ülök majd egyedül, és nem lesz senki, akivel beszéljek, és nem lesz semmi ünnep.
Az öregek olvasnak a lámpa alatt, olvasnak zord szótlan arccal, mintha olyan nap lenne ez is, mint a többi. Úgy, szorította a torkomat, hogy könnyeket préselt ki a szememen. Hát csak a románok?
S ekkor valami bátor, nagy dolog jutott az eszembe. Hirtelen, hogy szinte beleszédültem. Nem csak a románok! Miért csak ők? Karácsonyt csinálok önmagamnak! Karácsonyt, titokban, hogy senki se lássa!
Volt a fenyves szélén néhány kicsi fenyő. Csak akkorák, hogy, a derekamig sem értek. A kerti színből kiloptam egy ásót, meg egy ládát, s kiástam egyet, egy szépet a fenyőcskék közül. Sok földdel vettem ki, betettem a ládába, elrendeztem a gyökereit is, hogy baja ne essék, s megindultam vele a ház felé.
Vert a szívem az izgalomtól. Hátha meglátnak? Hátha baj lesz ebből? De sötét volt, nem látott meg senki. Egyedül laktam, a ház végében. Úgy osontam be a szobámba, mint a tolvaj. Meggyújtottam a lámpát, a ládát a fával az asztalra tettem s hozzáfogtam a feldíszítéshez. Izgalmas, nagyszerű munka volt. Színes papirosból láncokat fabrikáltam, néhány szál aranyozott zsinórt is leltem hozzá s öt darab maradék gyertyavéget. A gyertyavégeket drótra kötöttem rá a fenyőre, idétlenül is álltak rajta, az igaz. A színes papírlánc sem sikerült úgy, ahogy akartam. Csúnya lett nagyon a karácsonyfám. De karácsonyfa volt!
Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s felöltöztem úgy, ahogy illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga fény dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.
Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam, s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak, s most már nem csak románok ünnepelnek ebben a faluban.
Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába.
S talán, azt hiszem, úgy is volt.
Ültem ünneplő ruhámban az ágyon, s néztem a szegényes kis karácsonyfát és gondoltam mindenfélét össze-vissza, szépet
és szomorút, ahogy ilyen szép és magányos, de különösen nagy ünnepeken szokás, amíg lassan leégtek a gyertyavégek. Leégtek és elaludtak egyenként, csöndesen. Még éppen csak egy, lángocska őrizte hűségesen az ünnepet a legalsó ágon, aztán elaludt az is.
Még ültem az ágyon egy keveset, s néztem az elsötétülő szobát, mert a kályhában is roskadt már a tűz és alig világított. A sötétséggel együtt éreztem lassan a hétköznapot is visszatérni, s emlékszem jól, ez csúnya és keserű érzés volt.
Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát, s felvettem a régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit, s visszadugtam mindent a fiókba. Aztán kabátba bújtam, s visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam.
Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Borzasztó sötét volt a fenyves, és szél suhogott az ágak között. Kint a tisztáson derengve világított a hó. Féltem. Kísérteties volt a hószínű sötétség és a suhogó fenyves.
Sietve tettem helyére a fát. Gyökere körül ledöngöltem a földet, s havat is kapartam köréje. A csöndesség felől veszekedés hallatszott. Románul veszekedtek. A hangok felverték a falut, aztán belefagytak újra a csendbe. Kántálás már nem hallatszott sehol. Hideg, néma téli este volt.
Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt már hívtak vacsorázni.
Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdezte meg apám.
-Mit csináltál ?
- Semmit- feleltem.
Apám szája széle megrándult, de nem kérdezett többet. (S maga is a semmivel foglakozott abban az időben.
Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy nekem karácsonyom volt mégis.
Véletlenül jutott az eszembe minap ez a régi történet. Karácsonyfát néztem fiaim számára, s megtaláltam közben azt a fenyőt is, amit akkor egy estére kiloptam a kertből. Megsínylette az ünneplést. Évekig csenevész maradt, volt idő, hogy azt hittem, kipusztul. De aztán mégis erőre kapott. S ma már sudáran és magasan szökik az ég felé, erősen túlnőtt engem s mindnyájunkat kik akkor éltünk.
(A titokzatos őzbak)
"Nézzetek a szívetekbe karácsonyos szemmel, őszinte és becsületes lélekkel. S ha azt látjátok az ön-keresés során, hogy szíveteknek valamelyik zugában rosszindulat, irigység, keserűség vagy bármiféle más tisztátalan érzés lakozik valamely magyar testvéretekkel szemben: gyomláljátok azt ki gyorsan, mielőtt véglegesen és halálosan megmérgezné bennetek az életet. Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát, és eresszétek be oda a napfényt, hadd pusztítson ki belőletek minden sötétséget ezen a karácsonyon. A civódások, pártoskodások nemzetéből változzatok át a szeretet nemzetévé, s lássátok meg: attól a pillanattól kezdve veletek lesz az Isten."
(Wass Albert: Karácsonyi levél)

Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek, hogy emberek lehessetek!

/ Wass Albert /

csak megszokásból

Ne várj...
hisz már csak egy folt vagyok
az esték köpenyén
s oly könnyedén
eldobható
nem mosható
már semmire sem való

csak megszokásból gyűjtött
fakó fonáldarab,
s ami megmarad,
már nem elég
egy új sálhoz,
amit az ember a nyakához
simít, ha fúj a szél.

Ne várj,
már messze költözött
a gyengéd pillanat,
ablakom alatt
csak a szél zihál...
s nem kiabál
az elképzelt mozdulat...

a fenyőfák ághegyére
harmatot szitál a hold
s ágyam jéglepedőjét
összegyűrik az
elvágtatott tegnapok...

Ruder Jana

  És csak úgy - de nem mellesleg!! :-)

A hét hónapos unokám

Ne becsüld túl

 Falu Tamás: Ne becsüld túl
   
Ne becsüld túl az életet,
játssz vele, ha játszik veled.
Koronája hamis arany,
kopogtasd meg, fahangja van.

Ne becsüld le az életet,
bárha sokszor eltévelyeg,
hűtlen hozzád, lelke ledér,
pár könnycseppet mégis megér

 

Na még egy kicsit a múltról, aztán elég belőlem.

Hogy utáltam ezeket a beállított műtermi fotókat! :-)

De most hogy előkerült olyan jó nézni és emlékezni! Keresztapám, aki apám helyett apám volt.

Aki gyerekkoromban vitt mindenhova, mutatott, tanított és bár sajnos nem mindennap lehettem vele de ettől 

független ő "nevelt."  Nagy szeretettel gondolok rá.

1959. :-)

Nevelő anyám aki igazából nagynéném volt! Apám testvére!

1949-töl ő nevelt. Neki akkor már volt egy 25 éves fia. Mivel apám 48-tol politikai fogolyként börtönben ült, úgy gondolta kötelessége a tesója gyermekét felnevelni akit az anyja levitt Kaposvárra a nagyszüleihez és semmivel nem törődve ott hagyott. Nos így kerültem hozzá és ő volt aki miután sokan látták bennem a tehetséget.( :-) mindent telerajzoltam ahol csak egy csepp hely adódott , és óvodás kori festményem 16 évvel később vissza köszönt rám egy iroda falán.) Mindent elkövetett hogy ne csak a sport legyen a fontos a számomra hanem a művészet. Ő tette lehetővé a számomra hogy az iskola befejezése után eldönthessem melyik úton haladok tovább.

Egy jó kis csapat!. :-) Mindig csak a sport! Hát van annál jobb? 

Csodálatos közösség volt!

1965

És még mindig a sport, de ez már valami más!

Igaz ez sem ma volt! :-D

1991.

Egy kis maradvány a múltból.

1987

Na öntsünk egy kicsit mert hogy ilyen is volt! :-)

Erdélyi nyaralás! Csak egy cseppet! :-)

Ez persze a gyerekeimről szól!

Szeretem ha mennek és még jobban amikor megérkeznek és mesélnek. :-)

 Feszít piszkosul! :-D

 Ezer Székely Leány Napján az egyik! ha nem a legszebb! :-D jól van na had legyek már picit elfogult:-D

Wass Albert: Intelem

Percre se feledd, hogy testvéred
minden magyar, bárhol is éljen.
Összetartásban rejlik csak az erő.
Más ember földjén nincs a számodra hely.

Félvilágot is befuthatod,
más ember földjén testvértelen leszel,
s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot,
ha nemzetedről megfeledkezel!

Te bús magyar, kit száműzött hazád,
s idegen zsarnok lakja otthonod:
bús sorsodért ne vádold nemzeted,
kit úgy tűnik, Isten is elhagyott.

A látszat csal. Isten ma is a régi.
Te hagytad őt el, te s a többiek,
s míg vissza nem zarándokoltok Hozzá,
s a múlt hibáit le nem törlitek:

magyar földön nem lesz új
Magyarország,
gaz és szemét nem terem nemzetet!
S a gyűlöltet nem mossa le semmi,
csak az összetartó igaz szeretet!

 Milyen szolidak! :-)

Imádom őket mert olyanok amilyenek! :-)

Hallgasd meg mit suttog az élet,

Dsida Jenő

  Én hívlak élni


Hallgasd meg mit suttog az élet,
élni hív újra meg újra téged.
Ne nézz vissza a sáros útra,
legyen előtted minden tiszta.

Emeld fel fejed, lásd meg a szépet
szemed kékjében égjen a fényed..
Lásd meg végre, hogy szeretnek
még akkor is, ha nevetnek,
hisz mosolyt te csalsz arcukra, Utána 1 kép
ismerj bennük magadra!

Soha ne bánd, ha fáj,
hisz erőre így találsz.
S mi most bánatot okoz
később nem lesz rá gondod.

Hidd el jól tudom, hogy fáj,
de hinnünk mindig muszáj.
Fogd a kezem, ha úgy érzed,
hogy szívedből kihull az élet. Utána 4 kép

Ne keresd már, hogy hol tévedtél,
ne sírj azon, mit meg nem tettél.
Gyere velem, én hívlak élni
vérző szívvel is remélni...

Azért már érezni a tavasz illatát!

......Amikor a szavak hallgatnak

Ágai Ágnes
...... ......Amikor a szavak hallgatnak



figyelj rám, amikor hallgatok,
amikor a szavak hallgatnak,
mint anyaméhben a magzat.
A csendben nincs hangalakja a zajnak,
de csend sosincs,
csak hallhatatlan zajgás,
szavak gömbölyödnek,
és készülődnek a születésre,
hiszen világra kell jönniük
szabályosan és rendeltetésszerűen.

A szavak élnek, lélegzenek,
hímszavak és nőszavak,
egymást kereső és kioltó szópárocskák,
ki egymás felé tapogató szókacsok
vagy már-már alaktalan szópárlatok,
a rezgés, a mozgás muzsikája.
A valóság szóvá keményített csontozata,
a kimondás gyötrelme és beteljesülése.

Amikor a szavak hallgatnak,
amikor a mondható mondhatatlan,
amikor ajkam zárt, feszes vonal,
akkor figyelj rám - baj van.    

 

Mikor lent jársz a téren

Aranyosi Ervin

 
  Mikor lent jársz a téren



Mikor lent jársz a téren,
nézd a gyerekek arcát.
Homokvárat, ha épít,
egyik sem vívja harcát.
Alkotás örömétől
szellemül át a lélek.
A gyerekek, ha tehetnék,
csak jót teremtenének.

Mikor lent jársz a téren,
tekints pár idős arcra.
A bölcs öreg szemekben,
nem találsz dühre, harcra.
Az élet viharán túl,
lenyugszik már az ember,
s látni tudja a szépet,
miért harcolni nem kell.

Mikor lent jársz a téren,
legyél hát gyermek újra,
kíváncsiságod győzzön,
s vágyjál a szépre, s újra.
Az élet bölcsessége,
legyen már meg szívedben.
Mikor lent jársz a téren,
hagyd, hogy a szív vezessen....

 

Mi lennék?

Kányádi Sándor

Mi lennék?
   

Tavasszal somfa lennék
talpig aranyban állva,
biztatón mosolyognék
a zsendülő világra.

Nyáron eperfa lennék,
tágas udvaron állnék,
aki alám ül, annak
jól fogna egy kis árnyék.

Ősszel almafa lennék,
piros almákat termő,
nem is csak egyetlen fa,
hanem almafa-erdő.

Ilyenkor télen aztán
gyertyán vagy fenyő lennék,
hogy aki fázik, égő
tüzemnél melegedjék.



Ne félj!
   

Ne félj, ne félj!
Múlóban már a tél.

A nap, a nap
lassan erőre kap.

Remény, remény
ragyog az ág hegyén.

De még, de még
tartja magát a jég.

De már, de már
ripeg-ropog, akár

az ablak üvege,
ha labda töri be. 

Öröm

GARAI GÁBOR: ÖRÖM

Mi élteti a fecskét fent az égben,
halat a vízben, és a pávaszem-
pillangót, ahogy nyitja-csukja szárnyát;
a gyereket, ha fut, s merő vidámság?
Mindent, mi mozog, mindent az öröm?

S mi nem mozog, az őrtálló fenyőfát,
a pengő füvet, barnálló borostyánt,
mert hát az is terjeng valamiképpen,
azt se élteti más, csak az öröm?

Nézek egy gerlepárt, sárga kavicsban
szemelgetik a semmi-örömöt,
s magukat holtnak tettető kicsiny, zöld-
bogarakat a hullott lomb között.

Magam, csak én - föl nem adva a harcot -
élek örömtelen és küszködöm!?
Szó sincs rólam, nem vagyok fecske, hal - s hogy
tanú lehettem, azt is köszönöm.

Volt idő

HA ENNYI VOLT AZ ÉLET

Megmelegszem kicsit ebben a versben,
ha már a szemetekben is tél van, hófúvás
és a fölborogatott asztalokon is jégcsap.
Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók
szűk rekeszében ott esetlenkedik
közöttetek a halál, de ti már őt se
veszitek észre, mint akik eladták
szembogarukat valamelyik balkáni piacon.

Volt idő, amikor még fázni is tudtunk
együtt. Mind a húsz körmünk
kint éjszakázott a hortobágyi hóban.
Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők
bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan
s háttal az éjszakának, zúzós tarkónkkal
tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség.

Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak.
A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült
forradalmak hevernek temetetlenül –
S már csak a kutyák zabálhatják föl őket.

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom.
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás
fényébe kellett volna odaállnunk
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek,
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.

Csoóri Sándor

Minden lehalkul itt

 TEMPLOMI CSÖND
Csóri Sándor

Megfeketedett, züllő templomok,
már csak a belső csöndetek tetszik nekem.
Kint szakad a hó és elbitangolódott fejek
zuhognak le az égből,
mintha elromlott automatából
ezüst forintok zuhognának.

Nyögés? Csörömpölés? Koponya-karambolok?
Minden lehalkul itt
a megfüstölődött falak között,
hol mészkőoszlopok tövén
kereszt virágzik barnán
és golgotai árnyék.

A padsorok hosszúak, mint a lövészárkok,
hosszúak, mint az elkeskenyített tömegsírok,
de szétbomló testek támadó bűze helyett
itt mindig friss tömjén
s vakmerő muskátli szag
tágítja orrlikamat.

És szemem is csak az Egyetlen Test,
az Egyetlen Áldozat soha-be-nem-gyógyuló,
feneketlen sebeit látja
s nem azét a száz és százmillióét a földön,
amelyektől, mint véres naplementétől
éjszakáimban ordítozni szoktam.

Jó napot, kóbor Isten, jó napot neked,
ki nélkülem is be szoktál térni ide!
Ne kívánd többé,
hogy hozzád imádkozzam itt a hosszú padsorok között.
Életem túsza vagyok magam is, akárcsak te.
Legjobb talán, ha magunkhoz fohászkodunk. 

Megállnék fölötte

 NEM FÉLTEM SOHA SEMMITŐL

Nem féltem soha semmitől, csak a
gyáva halál lohasztó cselvetéseitől.
Folyton itt ólálkodik most is körülöttem,
mint egykori besúgóim. Jön, megy, szimatol, vizslat,
rákönyököl egy falevélre, egy kapudúcra,
s onnan figyeli, hányszor lélegzem félpercenként.
Talán a három világhírű tenorista hangszálain is

ő futkorászik föl-alá, hogy szájukból
láng csapjon ki s emésszen meg engem mindenestől,
legyek a gyönyörködés
és a földöntúli szabadság martaléka.

Az ő zsákmánya lehetne bármi a földön:
a bazalt, a kő, a tenger sóhaja, az augusztusi éj
barokkos kupolája, göndör angyalkahaj, angyalkalábujj,
övé a Szahara minden homokszeme,
a lópokrócról világgá ugró szöcskék,
de láthatóan neki én kellek csak: a vérem, a húsom,
Ady rám hullott haja szála, amelyen úgy ülnek
sorban a szerelmek, évek és sötét planéták,
mint villanydróton a fecskék.

Tél jön megint. Mocsok és köd. Isten vidám szeme
büdös kukába hullik, szétrohadt paplanok
és szétázott platánlevelek közé.
Néhány pillanatig még látom, ahogy kihuny.

Megállnék fölötte, mint hátára esett szarvasbogár
teteme fölött, de máris odafurakszik mellém
a Nagy Jelenlévő, s a nyirkosság szolgájaként megérint.
Egész a csontomig nyomja ujját.
Álmodom talán? Megcsap a szél. Nem álmodom.

Csoóri Sándor

"Én szegény bolond,

"Én szegény bolond,
mit vesződöm itt veled?
Arcod porcelán,
kezed-lábad fa-cövek,
bábú vagy te, semmi más..."



"Felébredek: nem az vagyok, ki voltam.
Elalszom: holnap megint más leszek.
De élve, holtan, utcán, kriptaboltban
én emlékezem és én feledek."

Weöres Sándor