Faludy György: A vadkacsa
(Részletek egy verses önéletrajzból)
Bevezető
1.
Szoktál-e ülni nagy víz mellett,
hogy megforgasd a kavicsot
és keresed-e, mint a gyermek,
az áttetszőt, a rózsapettyest,
a seszínűt, a vérpirost?
2.
Felkelsz-e májuséjszakákon,
mikor nyílnak az almafák
és fojt-e sírás, mikor látod,
milyen fehér ág mellett ág,
olyan fehér, hogy olvadt fémek
s a gyermekkori első fények
fehérségénél is fehérebb,
fehér, hogy még a holdsugár
is szürke, mely mögötte jár?
3.
Szeretsz-e bárányfelhőt lesni,
amint alakját ölti-veszti,
s megjegyzed-e, ha láttál szépet,
várkastélyt, csipkét, emberképet,
szarvast profilból? Vagy talán
emlékszel még a nagy, csodásra,
mely, mint egy ősi hüllő váza
feküdt az égen - pettyek száza -
s ejtett egy este boldog lázba
931 nyarán?
4.
S át kávéházi ablakon,
utcán, parkokban, piacon
szoktál-e nézni arcokat?
És vonz-e tartás, mozdulat,
hang, szín s minden, mi emberi,
hogy szíved szerint azt kívánd:
bár a halandók ezrei
jönnének - néhány milliárd -
s te elnéznéd titkon s a port
nyelve, a roppant libasort?
S ha közelednék már a vége,
felhördülnél: nem elég néked,
jöjjön öt újabb nemzedék,
s ott bámészkodnál egyre még,
ha nem tudnád, hogy ifjúságod,
mint egynapos légy, száll tova
s hogy törzsvendéget még nem látott
e földi garni-szálloda?
5.
Forgatsz-e otthon olykor atlaszt,
csak úgy kedvedre, hasztalan,
hogy megkeresd még egyszer Madraszt
s a partfokot, hol Ceuta van?
Örülsz-e, hogy a Himalája
jobbján buzognak bő vizek
s az Arafura tenger tája
oly kék és annyi szép sziget?
Vidulsz-e a zöld szín haragján
a New England-i partokon,
vidulsz-e rajta mint smaragdján,
s a Massif Central sárga vázán
úgy mint topázán Harpagon?
S míg jársz mappádon erre-arra,
feléled-e a rajz, a holt?
Kis-Ázsia vén zsöllyekarfa,
kék vásznon Izland rozsdafolt,
merülő mérőón a Nílus,
súlygömbje kék: a Tana tó,
a perzsa part csúcsíves stílus
s disznósült csonttal Borneó?
És míg mappádat így fogod,
nem tör-e rád a csendes bánat,
hogy mindezt látni nem fogod,
hogy mindezt talán sose látod,
bár ősi jussod és jogod,
családi kincsed, egy világod,
házad, hazád és otthonod?
6.
S végül: - ha múzeumban jársz
alkonyatkor, záróratájt,
megállsz-e olykor egy-egy képnél
vagy néha egy szobor alatt,
melynek modelljét szívesen
ösmerted volna még magad?
Megállsz s lehántasz - mert most mást
nézel, mint a műalkotást -
stílust, egyéni jelleget,
pózt, pátoszt, színt, ezt s azt, amit
az alkotó még beletett
hízelkedéstől sellakkig,
amíg az ember fellebeg,
ki a képmásban bennlakik?
7.
Ezt ifjú indiánnak nézném:
a bőre fényes terrakotta,
tűnődve jön a járda szélén,
csomagjait egy láma hozza -
vagy véld talán örmény kalmárnak,
ki bíborban s brokátban járhat:
bronzarcát kéjvágy marta ki.
Mint hosszú siklók csavarodnak
kontúrja mentén karjai.
A keze finom, ajka széles:
alattomosnak tartod? Tévedsz.
Mély szájszögében halk derű.
Füle elálló, kacs-szerű.
Lorenzo ez, a Nagyszerű.
8.
Egy sápadt ügyvéd, Cicero,
márványtorokkal így beszél:
- ,,Öcsém! köztünk marad a szó,
mert mind eladó, aki él.
Az ember előbb füllent, lódít,
aztán rágalmaz, mocskolódik,
hamisít, sandán szövegez,
majd csal, lop, veszteget, felbujt és
a tisztesség s a vagyongyűjtés
áldott öblére beevez.
Így lett belőlem híres, bátor,
legyőzhetetlen nagy orátor,
ki védtem a köztársaságot,
míg csak Pompeius megvásárolt -
mit akarsz tőlem? Zeus isten
segítségével (és ha nincsen:
a magaméval) sokra vittem
- e szobrom is jó helyen áll -
az igazságról kérdesz itten?
Vakító és mihaszna fény.
Mikor Rómában kamaszok
vitáztunk (képzeld: havazott!),
akkor hallottam róla én."
9.
A harmadik a Capitolon
lovagol ezernyolcszáz éve.
Ha szólok hozzá, meghatódom
és reszketek. - ,,Fajtánk reménye,
és büszkeségünk, sztoikus
császár, Marcus Aurelius,
bronzisten, kin a patina
nemesebb, mint a platina,
aljasság, vakhit, babona
ellen bölcsész és katona,
aki magányod magasában
trónoltál rideg-egyedül,
ott, hol már istenek sem járnak
és sárgarigó sem fütyül:
császár, kit bűzhödt két kezével
nem piszkolt be a hatalom,
s ki tudtad, hogy az erényért nem
jár dícséret, se jutalom: -
mit mondhatok, mit kérhetek
mást tőled e hitvány táborban,
mint vígaszul egy csipetet
etikádból, hadd adagoljam
nap mint nap másnak és magamnak.
És hogyha itt éhenhalatnak
vagy mindjárt agyonvernek is:
még az utolsó percben is
elégedetten ízlelem
a becsület
mézét kiszáradt ínyemen."
10.
A Louvre falán ül egy hölgy
s mert mar a szerelem,
hogy megöleld (s ha nem, megöld),
átlépsz a kereten.
Sikolt a donna s elpirul,
ott ült a lomb alatt -
sipító hangja elgurul,
mint cérnagombolyag.
A lány fut s én a lány után,
a sűrűségbe tart.
A park: nyírt bokrok közt utak,
Le Nôtre féle park,
és kis, sudár szökőkutak,
mint hüvelyből a kard.
Beérem. Rizspor nem kevés
esett rám róla. Ím:
ez ő. Ruhája szürke és
eperkrémrózsaszín.
Kis Ámortemplom, benne mécs,
tó, fák, pad: ez a szín.
Féltem: mohó lesz, mellbeteg,
makrancos és hazug.
De nem. Üde leánygyerek,
mélyvizű, tiszta kút.
Csak fátylas hangján érzek egy
kevéske mélabút.
(A bú! Nőn, férfin, díszleten:
e búnak leng a bája.
A faunok szobra mind nevet,
de mintha szívük fájna.
Míly hegedős a szín megett
hozott ily bút a tájra?
A hegedős! Túl közel áll,
túl közel jár vonója.
Ne hallgasd őt: ezért a bál,
ezért a maszk, a móka,
ezért oly víg a táncterem
és halálos a szerelem,
bár csak habcsókok csókja.)
Egy padról a füzek alatt
vizsgáljuk a tavat,
hol fénydárdák aranylanak,
gyűrűznek kék vizek
s unatkozó aranyhalak,
mint lomha péniszek.
A lány szól: - Szép vagyok s bohó,
de vár a kor s a könny.
Mily mély a víz! Mily kék a tó!
Az élet szennyözön.
Együtt meghalni lenne jó.
Mit szólna ehhez Ön?
- A bokrok közt - mondom - csodás
szénakazal ragyog.
- Ott lenne a marcangolás?
Uram, én szűz vagyok.
- Akkor nem lesz, csak hangolás,
nem vágta, csak barangolás,
játszódás, pedzés, lantolás,
az is csak úgy-ahogy.
- A pengetés nekem kevés,
jobb lesz a ringató.
- Úgy én az úrlovas leszek,
a hölgy a hintaló.
- Úristenem, miket fecseg.
Jöjjön, mert vár a tó.
Magamhoz húzom dobogó
szívét. A nap lejárt.
Az ég viola lobogó
s mint esti szerenád,
egy messze hárfa zokogó
hangján zsong-bong a rokokó
az őszi kerten át.
11.
És így tovább, míg eldől, széna
lesz nászi ágyunk, vagy a tó?
Így próbálkoztam könnyedén a
példával, mi a vízió,
miként ébreszd őket, barátom,
kik éltek őseink korában
s kiket nem ért már senki sem,
mert egy kakasszóval korábban
rebbentek szét a semmiben.
(Kistarcsai internáló tábor, 1950)
