Szeretném elmondani végre egyszer,

Csorba Győző

Alázat


Szeretném elmondani végre egyszer,


mi vagy nekem. -

Megcsöndesedtem, nem verekszem

többé, várom türelmesen,

hogy gazdag terveit betöltse

életemmel a szerelem.



Fáj a hiány szívemben, restellem,

hogy ember így vagyok,

hogy lelkemen és testemen

a csonkaság sajog -

de rendelés ez, jogerős ítélet,

nem lázadok.



Nem lázadok, csak mentem magamat,

ahogy lehet,

csak illő társamat

fürkészem a hiú magány helyett,

aki ölében és kezében

ajándékot számomra rejteget.



Szeretném elmondani végre, végre,

mi vagy nekem -

hát így terelt hálóm elébe

a gondos szerelem,

hogy fönnakadva gyönge szálain,

maradj velem.



Tőled már a viharok elszaladtak;

szelíd verő

fényezte békés vonalát utadnak,

a nyugalom, e fő erő

lengett lényed körül,

mint sérthetetlen levegő -



Szél támad, és elvinni készül,

emelgeti a szoknyád,

beteg vagyok a rettegéstül,

zokogva borulok rád:

úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr

szökni-akaró foglyát.



Ijesztenélek a világgal:

mi lesz, ha nem véd

az én hűségem? kis virágos ággal,

mi lesz veled? - károdra tennéd.

Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:

romjaimon tekints szét!



Szél támad, és elvinni készül –

nyomaidon bedől

az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül

többé se ég, se föld,

mindenfelől a hiány szakad rám,

– te óvsz mindenfelől.



Szeretném elmondani végre egyszer,

mi vagy nekem,

most, amikor már húzódol, menekszel,

s nehéz fejem

horgadva várja: koszorúzza meg már

a szerelem.

Megállnék fölötte

 NEM FÉLTEM SOHA SEMMITŐL

Nem féltem soha semmitől, csak a
gyáva halál lohasztó cselvetéseitől.
Folyton itt ólálkodik most is körülöttem,
mint egykori besúgóim. Jön, megy, szimatol, vizslat,
rákönyököl egy falevélre, egy kapudúcra,
s onnan figyeli, hányszor lélegzem félpercenként.
Talán a három világhírű tenorista hangszálain is

ő futkorászik föl-alá, hogy szájukból
láng csapjon ki s emésszen meg engem mindenestől,
legyek a gyönyörködés
és a földöntúli szabadság martaléka.

Az ő zsákmánya lehetne bármi a földön:
a bazalt, a kő, a tenger sóhaja, az augusztusi éj
barokkos kupolája, göndör angyalkahaj, angyalkalábujj,
övé a Szahara minden homokszeme,
a lópokrócról világgá ugró szöcskék,
de láthatóan neki én kellek csak: a vérem, a húsom,
Ady rám hullott haja szála, amelyen úgy ülnek
sorban a szerelmek, évek és sötét planéták,
mint villanydróton a fecskék.

Tél jön megint. Mocsok és köd. Isten vidám szeme
büdös kukába hullik, szétrohadt paplanok
és szétázott platánlevelek közé.
Néhány pillanatig még látom, ahogy kihuny.

Megállnék fölötte, mint hátára esett szarvasbogár
teteme fölött, de máris odafurakszik mellém
a Nagy Jelenlévő, s a nyirkosság szolgájaként megérint.
Egész a csontomig nyomja ujját.
Álmodom talán? Megcsap a szél. Nem álmodom.

Csoóri Sándor

Egy marék csöpség :-)

Gondolkodj másképp,

Sose késő 

  
 Gondolkodj másképp, van miért,
- te rajtad múlik életed.
Benned is ott van a magva rég.
Csak rajtad áll, hogy élteted,
locsolgatod, hited vizével,
s ápolja néhány gondolat,
vagy száraz valóságot képzel,
s elzárja fénytől “bölcs” agyad.

Ha szíved mélyén őrzöd vágyad,
hagyd hatni az érzelmeket!
Csitítsd le elméd, mi onnan árad
elnyomja mélyen lelkedet.
Pedig a lélek a teremtő.
A hit, a víz mely szomjat olt.
A mag a vágy, mely sose meddő,
s remény a fény, mely felkarolt.

Ha belegondolsz és végig nézed,
Mindened megvan, ami kell.
Hunyd be szemed, s álmodj merészet,
s építs egy szebb világot fel.

Aranyosi Ervin