“Minden szerelem úgy lép az életünkbe, hogy megfoszt a szabadságunktól. Ha belemegyünk, nem tehetünk azt, amit akarunk, csak azt, amit a szerelem akar.”
Azt mondják, a szerelem: kóros állapot. Örök emberi érzés, de nem ésszerű. Káprázat, rögeszme, lázálom. Mégis azt mondom, hogy ez a mai ember által átélhető legvallásosabb állapot. Lelki másállapot. Minden esetben transzcendens. Valami olyasmi szólal meg ilyenkor bennünk, amire nincs magyarázat. Az embernek hirtelen fájni kezd a másik ember hiánya. Amíg nem vagy szerelmes, sohasem érzed, hogy félember vagy, hogy hiányzik belőled valaki! Örökké rá gondolsz, neki üzensz, gondolatban vele vagy. Valaki – egy másik ember! – viszi magával a boldogságodat, a nyugalmadat, az örömödet, a lelkedet, de még az életed értelmét is.
Sohasem kellett ilyen intenzíven egy másik ember, hogy nem tudsz nélküle létezni! Tegnap még nem is ismerted. Egész jól elvoltál nélküle, most meg nem megy! Most, hogy nem a tiéd, hogy hiányzik, mint a letépett fél karod, döbbensz rá, hogy a magányod köré épített erős várad: homokvár. Menekülnél vissza – de nem lehet. Összedőlt, összedöntötte. Ilyenkor, ebben a szédült, irreális, sóvárgó, szomjas “nem bírok nélküled élni” állapotban sejtheted meg, hogy milyen lehet az Isten-élmény, ha valódi …
Müller Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése