Az ígéretekről.
Sokszor megígérnek az emberek egymásnak ezt-azt. Sőt, maguknak is
tesznek fogadalmakat. Én is sokszor ígértem már meg olyasmit, amit nem
tartottam be. Gyengeség. Abban a pillanatban valóban úgy gondoltam, hogy
meg fogom tenni az illetőnek, amit kért. De aztán... Utána is csak
ígéret maradt.
Találkoztam egy hölggyel, aki az ígéretet szent
dolognak tartotta. Ha ő megfogadott valamit, azt meg is csinálta.(vagy nem) Olyan
volt, mint egy kisgyerek, akinek ha mondtak valamit, szentírásnak vette.
Bár tudta azt is, hogy nem mindenki olyan, mint ő, emiatt nagyon
rosszul esett neki bármilyen apróság, amit az illető nem tartott be.
Holott megígérte.
Azóta én is próbálkozom azzal, hogy amit
megígérek, azt be is tartom. Úgy gondolom, hogy jó úton járok e
fogadalom megvalósításához.
Azonban eddig csak tettekről írtam:
- Megígérem, hogy holnap felhívlak.
- Megígérem, hogy rendet teszek a polcon.
- Megígérem, hogy veszek neked kiflit.
De mi a helyzet az érzelmekkel?
- Csak téged foglak szeretni egész hátralévő életemben.
- Mindig szeretni foglak.
- Sose hagylak cserben.
- Sosem felejtelek el, mindig szakítok rád időt...
- Sosem csaplak be.
Nos.
Az én tapasztalatom, hogy minél többet hangoztatja ezt egy ember, annál
kevésbé szavahihető
Eddig elhittem ezeket a mondatokat,
de most már tudom, hogy ezek csak a kimondott pillanatban érvényesek:
abban a másodpercben tényleg el is hiszi az ember, amit
sose/mindig/csak...
(magamat kivéve. Mert én még ma is hiszem - Én igen!)
Megint kaptam egy ígéretet. De tudom, hogy
az is csak akkor és ott volt örök érvényű. Nem haragszom, tudomásul
veszem, hogy az élet az ilyen. Bármi is történjen, sosem áll meg. És
mindig új kalandokat tartogat akkor, amikor nem is számít rá az ember.
De én már nem számítok semmire.
Meg adtam magam a gondolatnak hogy biztos ennyit érdemlek.
