Minden lehalkul itt

 TEMPLOMI CSÖND
Csóri Sándor

Megfeketedett, züllő templomok,
már csak a belső csöndetek tetszik nekem.
Kint szakad a hó és elbitangolódott fejek
zuhognak le az égből,
mintha elromlott automatából
ezüst forintok zuhognának.

Nyögés? Csörömpölés? Koponya-karambolok?
Minden lehalkul itt
a megfüstölődött falak között,
hol mészkőoszlopok tövén
kereszt virágzik barnán
és golgotai árnyék.

A padsorok hosszúak, mint a lövészárkok,
hosszúak, mint az elkeskenyített tömegsírok,
de szétbomló testek támadó bűze helyett
itt mindig friss tömjén
s vakmerő muskátli szag
tágítja orrlikamat.

És szemem is csak az Egyetlen Test,
az Egyetlen Áldozat soha-be-nem-gyógyuló,
feneketlen sebeit látja
s nem azét a száz és százmillióét a földön,
amelyektől, mint véres naplementétől
éjszakáimban ordítozni szoktam.

Jó napot, kóbor Isten, jó napot neked,
ki nélkülem is be szoktál térni ide!
Ne kívánd többé,
hogy hozzád imádkozzam itt a hosszú padsorok között.
Életem túsza vagyok magam is, akárcsak te.
Legjobb talán, ha magunkhoz fohászkodunk.