Tudod, arra gondoltam,
akkor is jó élni,
ha úgy látszik,
keserű a világ,
rosszak az emberek,
egyik pofon után a másik ér,
ha körülöttünk minden elromlott,
akkor is érdemes élni,
küzdve is, betegen is,
fáradtan,néha elkeseredten is,
addig, míg él bennünk az öröm csírája,
az öröm csírája pedig nem pusztul el,
míg van valaki,
akár csak egy ember is él ezen a világon,
akinek fontos az életünk.
Tudod mikor az ember tudja,
hogy valaki szereti, az jó.
Az, nagyon jó De a tudat, a tudás,
az, bizonytalan. Oda tódulnak
a megválaszolhatatlan kérdések.
Miért, meddig, mi lesz belőle, meddig fog tartani.
Most van de egyszer mindennek vége.
Mi lesz velem, mi lesz velem szeretet nélkül?
Ilyen, mikor az ember tudatosan szeret és tudja,
tudatosan szeretik.
Hiába minden,
nincs felhőtlen boldogság.
Az arc, mosolygó,
az agy, kételkedő, de van valami
a tudaton túl is, amit nem befolyásol semmi,
és senki.
Még Ö se befolyásolhat.
Amikor a tudat kételkedik, amikor az elme szomorkodik,
olyankor váratlanul az ember elmosolyodik.
Mert van szeretet, ami túl van a tudaton.
Tudaton kívüli szeretet.
Az ott van legbelül.
Neki nincs szüksége
bizonyítékra. Olyankor a szem sír,
minden más mosolyog.
A fák, az emberek,
a házak is mosolyognak.
Ők tudnak valamit.
Nincs semmije az embernek, semmije,
amit elveszíthetne.
Valamiért mégis megszépül a világ.
Könnyek közt mosolyog. |
|
| |
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése