Hullámok hátán...

Szemedben a búcsú súlyos cseppje gyűl,
S reszket árván, bizonytalan,
Rajta át a világ homályba merül,
Se egy éles vonal, se egy ismerős alak.
A mélybe zuhansz vele tehetetlenül,
Egyszerre hív és taszít a magány,
Te csak állsz egymagad értetlenül,
Hova lett minden, mi most annyira fáj?
Bánod már, de késő a bánat,
Az ember előrébb sose lát,
Az egyszerű szépséget nem leli a mában,
De holnap majd megleli benne bánatát.




A vándor

Végtelen, kék óceánok és tajtékzó tengerek ege alatt,
Hullámok hátán, bús hajóján élt a vándor egymaga.
Néha egy-egy tévedt madár a parttól oly messze szállt,
Hogy kipihenje hosszú útját fáradtan az árbocra szállt.
Nézték egymást csendesen a bús vándor s a kicsiny madár,
Hogy hogyan kerültek ők ide egyik se érti igazán.
Aztán a madár gondol egyet s meglengeti szárnyait,
Ahogy eltűnik a távolban, viszi a vándor álmait.
Újra magány ereszkedik a bús hajó kopott deszkáira,
S a messzeségbe mered a kopott deszkák komor fia.
Vihar szagát hozzá a szél, s baljós habok csapnak a magasba,
Mintha egy szív vére folyna, úgy izzik vörösen az ég alja.
Sötét felhők gyűlnek a sötét gondolatok fölé,
S a csend néma fátylát egy villám robaja tépi szét.
Háborog a tenger, s vele háborog most az egész világ,
Ahogy a hullám a bús hajónak csapódik, lesz belőle ezer szilánk.
Dacolva az istenekkel a vándor a hajó orrában dermedten áll,
Arcába csap a víz, de ő rendületlenül áll tovább…
A kelő nap reményekkel teli sugara tükör felszínen járja táncát,
A bús hajónak kopott deszkáin a vándor meggyötörten alussza álmát.
Kicsiny madár telepszik az árboc csúcsára, torkában az álom,
Majd a trillák szelíden simogatják, s felkeltik a vándort.
Ámulatban hallgatja az éneket, mely nem a fülnek, de a szívnek szól,
A csodás látvány a bús vándorba ismeretlen érzést varázsol.
A rettegett parthoz vitte a hajót a vihar… vagy valami más…
A zord sziklákról szól az ének s feltűnik egy női szempár.
Nézik egymást csendesen a bús vándor s a tündérleány,
Hogy hogyan kerültek ők ide egyik se érti igazán.
A szavak mind némák, s a tettek nem mozdulnak,
Egybeolvad az örök s a gyorsan múló pillanat.
Egymásba fonódik a lélek, egyszerre dobban a szív,
Csak a test reszket mozdulatlan, mit a távolság taszít.
Lágy hullámok törik meg a tengernek nyugalmát,
A part felől fúj a szél, dagasztja a vitorlát.
A lány szeméből könnycsepp hullik a habokba, kinyújtja karjait,
Ahogy eltűnik a távolban, viszi a vándor álmait.
Ennyi jutott kettőjüknek, egy örökké tartó pillanat,
Örökké tart a szívükben, örökké az övék marad.
Végtelen, kék óceánok és tajtékzó tengerek ege alatt
Egy tündérleány emlékével él a vándor egymaga…

Czéh Béla