A kicsi pillanatokat szeretem. Az icipiciket, mint amikor nagy sóhajjal visszateszem a pulóvert a polcra, mert a hová vennéd fel kérdésre csak azt tudom válaszolni sehová, csak úgy tetszik, és akkor elkapom egy idegen lehajtott fejjel leplezni próbált mosolyát. Vagy mint amikor váratlanul egyszerre mondom valakivel ugyanazt a mondatot. Meg a nagy pillanatokat szeretem, az igazán nagyokat, amikor hosszú percekig vagy akár félórákig tele van a mellkasom az egész világgal, alig bírom bent tartani, és közben hatalmas felirat villog a sötét égbolton, jelezvén, hogy az univerzum történése most éppen itt, az én amúgy jelentéktelen mikrokozmoszomban érhető tetten. A kis pillanatok vidámmá tesznek, felszabadulttá. A nagyok nyugodttá és erőssé. E kettő által lesz az élet olyan, amit valóban élek, nem csupán elszenvedek, ezért ilyenre is, olyanra is szükség van olykor. Aztán úgyis következnek a közepes, észrevétlen pillanatok, amik tettekre fordítják a kicsiket és nagyokat, de ki is merítik, el is koptatják azokat. Kell az utánpótlás, különben kimerülök, elkopok magam is. Az élet ad, mindig ad, s ha nem félek néha engedni neki, akár feladni és veszíteni, ezekkel a valóságos pillanatokkal ajándékoz meg, amik által élet az élet. Élni ezeket a pillanatokat ez a legnagyobb boldogság, amire bárki várhat.
http://kocbaba.blogspot.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése