2016. január 9., szombat

Csak azok a pillanatok





Vannak pillanatok az életben; amiket soha nem lehet elfelejteni. Vannak pillanatok, amelyek mint parányi tűk megakadnak az ember húsában és idegszálaiban. Amik oly élesen és mélyen vágódnak be az emlékezetbe, hogy az idő sohasem tudja kimosni belőlünk. Halk pillanatok ezek, csak a halk pillanatok fúródnak ilyen mélyre. Az élet hangos, nagy pillanatait gyakran előszedi az ember, minden alkalommal kiszínezi, átfesti, az érdekes, nagy pillanatok lassanként megkopnak, elhalnak a borosasztalok felett a szivarfüstben. Csak azok a pillanatok az örökkévalók, amiket nem lehet elmondani. Ezek a kis meztelen pillanatok szemérmesen elbújnak a szívben, így élik magányos életüket.

Zilahy Lajos




Ne féltsetek






  Ne féltsetek


Lemondanak még rólam egy
néhányszor -
a kárörvendők szívesen temetnek.
Akiknek talmi harsogás a mámor -
ugyan miért is értenék a csendet?
A kóbor ihlet hosszú tetszhalála
a hallgatás szoros vermébe hantol -
ne féltsetek. Magammal egybeásva
viaskodunk. Ne féltsetek magamtól.
A költő csöndje több a hallgatásnál:
a lélek hangtalan kínvallatása,
melynek során a poklokig alászáll,
hogy aztán égig csapjon áradása!
Erőt növeszt e csönd, hogy megfeleljek.
Az újbor is csak úgy tisztul, ha erjed

Baranyi Ferenc




2016. január 7., csütörtök

Nos, ember tervez...




Úgy terveztem  a reggelem ismét úgy kezdődik hogy előkészítem a gépeket és a szerszámokat, felrakok mindent a kis teherautóra majd irány az erdő.
Nos ember tervez, főnök végez.
Meg kéne javítanod a lovardában használt talicskákat mert hogy több helyen is eltört.
Mit mondhat erre a magamfajta. Le mégse tagadhatom hogy tudok hegeszteni. Így aztán azt feleltem - természetesen megcsinálom.
Na lőttek a reggeli fagyott földnek amely nagy segítség volt hogy az autóval feltudjak menni oda ahol még nem rég még egy lépést sem tudtam megtenni, csak pörgött a járgány kereke de haladni egy centit sem.
Na gondoltam a mai szállításnak is lőttek.
De persze tíz óra körül amikor szegény talicskával végeztem, gondoltam mégis csak meg próbálok kimenni.
És lőn csoda, sikerült! Hurrá!
Még a kapu távirányító gombjával bíbelődtem amikor megszólalt a telefonom. Vadász kollégám hívott!
"Hol vagy? szólt a kérdés! mondom kettőt találhatsz. Akkor ezek szerint dolgozol! Na ja!  Haza érsz fél négyig? Piff! Ebben a pillanatban tudtam hogy mint az őrült hajtanom kell. Mondom, ha akarod haza érek.
Oké felelte!
Akkor úgy készülj, megyünk vadászni!  Hoppá! Erre nem mondhatok nemet! :-)
De figyelj! Az elmúlt hétvégén épp a ti társaságotok hajtott, szép eredménnyel.
Na most biztos vagyok benne hogy ha mi oda megyünk ahova amúgy legtöbbször, akkor bizony vadat sem fogunk látni nem hogy puska végre akadjon valami is.
Ne aggódj mondja! Más helyet néztem ki magunknak!   Te kis huncut! mondom, erre kíváncsi leszek.
Ne törődj semmivel, te csak légy készen fél négy után pár perccel ott leszek érted!
Oké rendben! Feleltem."
Na nem is kellett több. Igyekeztem mint egy őrült!  Szerencsére időben kész voltam és haza is értem.
Hoppá! Jut eszembe ma még reggel óta nem ettem nem ittam.
Mit volt mit tenni csomagoltam kis elemózsiát (két szendvics egy üveg víz)
A kis naiv! Hiszen  a húsz éve tartó vadászataim során még soha nem fordult elő hogy vadászat közben zörögjek a papírral és táplálkozzam. :-)
Ennek kapcsán eszembe jutott egy vendéggel  lesen való vadászat során az illusztris vendégem egyszer csak előkapott egy hétdecis bort, hogy ő szomjas és különben is ő most ünnepel velem...... És mire észhez tértem hatalmas pukkanással kinyitotta az üveg bort! A következő pillanatban csak azt hallottam ahogy a vaddisznó fúj egyet valahol a bokrok közt. És hatalmas csörtetéssel odébb ált!
Szóval tudtam hogy a kajából nem lesz semmi. Hat óra vagy tíz óra kaja nélkül - tök mindegy. :-)
Így aztán fél négy után pár perccel elindultunk.
Mintegy 20 perces autózás után egy csodaszép szálas tölgyerdő közepén találtam magam.
De hova ülünk? Hol a magasles? Széles mosoly! Válasz - sehol! Mert hogy ott a két faközt egy nyitott leskosárnak nevezett valami.  Na rám  törtek a szép emlékek mert Bányapusztán egy ilyen leskosárban sok szép élményben volt részem. Volt olyan hogy a disznó olyan közel állt meg a kosárhoz,  ha nagyon akartam volna akár meg is simogathatom. Szépen elhelyezkedtünk. Csoda szép idő volt! Hideg egy szál se!
 Azért félhét tájban már éreztem hogy nem ártott volna jobban készülni. Igaz a hátiban ott volt minden szükséges. De mivel ilyenkor az embert a  vadászat izgalma és a természet szépsége lefoglalja, nem igazán aggódtam hogy oda fagyok a padhoz.
Mert hogy hallottuk  jönnek a disznók elő a sűrűből. Percekig zörögtek ahogy a kicsit zörgősre fagyott avarban ide oda "totyogtak" majd egyszer csak valamennyien ott tolongtak a tisztás közepén. Szerencsére az erdőben még maradt annyi hó hogy a sötét ellenére tisztán láttuk őket hiszen alig voltak 20 méterre tőlünk.
Fiatal süldők voltak. Így aztán vártuk hogy majd csak szokásához hűen megérkeznek a felnőttek is.
De sajnos ezen az estén nem volt szerencsénk mert egyszer csak kicsit távolabbról megszólalt a főnök hangja.
Egy erőteljes fújás  és a fiatalok mint a villám, hatalmas zörgés közepette mint a kámfor, eltűnt az esti sötétségben.
Mi meg kicsit fagyott térdekkel haza indultunk.
Otthon meg milyen jól jött a két szendvics. Már nem kellett bíbelődni az elkészítésével.
Főztem egy teát magamnak és aztán rövid csevegés után úgy gondoltam, ideje lefeküdni! :-)

Fotó; Internet



2016. január 6., szerda

Csak az ő kedvéért!


Pálinkás jó reggelt!

Már mint Pipulkáért! :-D Csak hogy ne fagyoskodjon korán reggel a bicajon. 
Mert én amúgy utálom a pálinkát - de mit meg nem tesz az ember egy barátért :-D
 Remélem tényleg jön egy kis enyhülés, az ónos esővel meg a pokolba, ha netán erre tévedne.


Garay Zsuzsanna: A Hókirálynő


Hókirálynő tükre előtt
szépítkezik éppen,
dús haját a sok szolgalány
megfésüli szépen.

S a hópelyhek kavarogva
hullanak a mélybe,
belepik a falut, várost,
hó borul a rétre.

Arcára púdert tesz,
s abból lesz lenn a dér,
Így minden gyerek tudja már,
itt a hideg tél.

Két fülében jégcsap függő,
gyöngy díszíti nyakát,
téli álomba szenderült
tavaszig a világ.





2016. január 5., kedd

Jó reggelt..




Szép jó reggelt mindenkinek!



Ahogy elnézem az időjárást ma hóláncot kell használnom.  Egy teherautó fát kell még behordanom, 
mielőtt jön az ónos eső és az enyhébb idő! Jó kis meredek helyen van a tegnap letermelt mintegy 3-4 köbméter fa. Na persze nem a mennyiség sok hanem az hogy totál egyedül vagyok. Persze most van aki azt mondja, "Te tiszta hülye vagy!"  De hát ez van. Nekem jó hogy van munkám még ha  nem is az a fajta amihez én az életem nagy részében "szokva" voltam. Most ez van - ezt kell szeretni.
Na persze most nem is erről akartam igazából beszélni, hanem arról ahogy a kévém készítése közepette eszembe jutott néhány ismerősöm akiknek olykor az ágyba vagy netán a gumimatrachoz vittem a kávét! :-)
Hmm.. De rég volt!
Most viszont hozom magamnak ide a gép elé! :-)

Na mára ennyi elég belőlem, nyomás készülődni! Brrr..de utálom ilyenkor a havat. Még várhatott volna 3-4 napot aztán felőlem... :-)


 





2016. január 4., hétfő

Naplemente


 






Rónay György

Naplemente



Hogy szikrázott! Milyen őrjöngve lángolt!

Micsoda eszeveszett tombolás volt!

S ebből se maradt utoljára más,

mint egy maroknyi hamvadó parázs.

 




 

A fenyőfa éneke



 



Sík Sándor

A fenyőfa éneke



Állok cseres hegyoldalon,

Magasba szúr örök dalom:

Föl, föl, föl, fölfelé!

Nem kell a völgyi szép meleg,

A tölgyek, bükkök és cserek:

Föl, föl, föl, fölfelé!

Hulljatok alsó ágaim,

Ne vonjátok le vágyaim.

Föl, föl, föl, fölfelé!

Fussatok szét gyökereim,

Teljetek élő ereim.

Föl, föl, föl, fölfelé!

Keményedjél hű derekam.

Tartani bírd templom-magam.

Föl, föl, föl, fölfelé!

Te lombosodjál koronám,

Vidd a magasba mély imám,

Föl, föl, föl, fölfelé!

Évente új-új adorál

Zöldecske hármas gyertyaszál

Föl, föl, föl, fölfelé!

A kúszó templom egyre szebb,

Ez az imádság teljesebb.

Föl, föl, föl, fölfelé!

És egyre több karcsul elő

Iker-templom: testvér fenyő,

Föl, föl, föl, fölfelé!

Ahol az élet idegen,

Aszályra perzselt köveken,

Föl, föl, föl, fölfelé!

Templomi zölddel fonjuk át

Pogány hegyormok homlokát,

Föl, föl, föl, fölfelé!

S megnyitja vén szemét a bérc.

És rajtunk át az égre néz,

Föl, föl, föl, fölfelé! S az égnek úgy sikoltja át

A föld sóvárgó mély dalát,

Föl, föl, föl, fölfelé!










2016. január 3., vasárnap

Akarok még...




Márai Sándor
Monológ

Akarok még hinni az életemben
s a mások életében - akarom,
hogy izmos és erős legyen karom
s földaloljak egy lobogó "igen"-ben.

Mert megbocsátottam mindenkinek
s szeretném, hogy nekem is
megbocsásson, ki tettenért
a pózon és csaláson
és ne vádoljon többé senki meg.

A múltat én elhordozom magammal
új életemre, mint zsákját a vándor:
hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,

s emlékeimmel elmotozva élnék,
mert amit érdemeltem, rámtalált:
kaptam egy életet és egy halált. 



Nos ez lett volna - vagy legalább is hasonló az én monológom. :-P  De Márai ezt annyira jól leírta hogy 
elszégyelltem magam és azt mondtam. Hé öreg! te annyira kevés vagy ehhez, jobb ha befogod..! :-)
Mert ha már megszülettem, valóban kaptam egy életet és egy halált.






2016. január 1., péntek

Bakancs lista helyett




Mert hogy nekem már nincsenek annyira vágyott kívánságaim. Már nincsenek kihagyott vágyaim (na jó, egyet kivéve!) amiket most hogy elértem egy kort, most aztán addig nem nyugszom amíg meg nem teszem. 
Így aztán nem tervezem, nem listázok csak teszem a dolgom amíg tehetem. 




Így év végére ...

Most búcsúzni kéne őszintén, igazul
búcsút inteni régmúlt időnek,
Búcsút inteni szelíd fájdalomnak, harmat könnyeknek,
az ó esztendőnek,
Mindennek mi rémít, s bánattal telít,
mi leláncolja szabad ,szépre vágyó lelkünk,
Azt vinni magunkkal az új esztendőbe
mi boldogsággal töltött,mit igazán szerettünk…
Lelkünkre simítani édes emlékeket,
csendesült szavakat,tiszta fényeket,
Magunkhoz ölelni tündeléptű szépet,
szelíd jóságot , reményeket.
Újult bizalommal lépve a jövőbe,
hinni hogy van még igaz és örök,
Hogy egésszé forr mindaz mi csorbult
mi a tegnapok zátonyán széthullt , eltörött…
Ha megadná az ég, hogy valamit kívánjak
s a Jó Isten értené,meghallgatná azt,
Kívánnék reményt,cseppnyi boldogságot,
igaz hitet, jóságot, vigaszt..
Szívekbe szerelmet, lelkekbe békét,
kezeket összefonó igaz imádságot,
Kívánnék nyugalmat,megértést,áldást,
egy szeretettel teljes sokkal jobb világot…..

Vajay Csima Monika


És persze kívánnék még valamit!  Hogy az akinek
 hozzászólását töröltem a blogon az jó lenne ha ...!
De nem akarok ünnep rontó lenni, így csak annyit szólnék!  "Lehet felejteni a blogom!"





2015. december 30., szerda

BUÉK!



Minden kedves idelátogató és olvasó Blogos ismerősömnek és ismeretlennek
Szeretetben és sikerekben gazdag Boldog Új Évet kívánok!










2015. december 27., vasárnap

Az, amiről...





Karácsony egyedül....?


Évek óta töltöm "egyedül" az ünnepet.
Nem díszítgetek, minek...annak örülök ami van....a sors kegyetlen játékait viselni a nemesedés
egy útja, elviekben mi választottuk ezt, (az nem biztos hogy mi magunk tettük ilyen rögössé) hát
viseljük egyenes derékkal....Vágta épp eleget valaki a képembe - Te kerested! Hát ja. Kereste a fene.
Az idei karácsony még durvább mint az előzőek, kegyetlen a felismerés,
hogy "felesleges vacak" lettem valaki és gyerekeim életében, Na jó a gyerekeim esetében ez némi túlzás. Jó érzés....
Bár hozzá teszem a gyerekeim már felnőttek.... élik a saját életüket.

 
 Fotó: Internet

Na szóval idén is túrázni megyek... csak mert így döntöttem attól még fontos mindenki a számomra.
Az az ember magányos, aki valahol élvezi is azt. Hát én valamilyen szinten élvezem a magányt.(hehe)
Még akkor is ha a gyerekeim itt nyüzsögnek körülöttem. Az első közös karácsony nagyon mély fájdalmakat
tett le a karácsonyfa alá. Mindenféle szörnyűséges, lelket szaggató karácsonyaim voltak, amelyek fájdalmát
mindig csak a szenteste oldotta valamelyest, amikor valóban Szentestéztem a gyerekeimmel.
Idén volt először hogy a gyerekeim nem kérték hogy készülődjek és nem volt a kívánságuk hogy mit is főzzek, mint régen.

Az, amiről valóban írni szeretnék, nem a fájdalom és az Ünnep magányában felszakadó zokogás.
( akad olyan is)
Amiről írni szeretnék, az a karácsony magányában rejlő lehetőség. Az, ahogyan én látom,
és ahogyan nekem fordult át az ünnep gyötrelme az ünnep örömébe.
Minden élethelyzet lehetőséget rejt magában arra, hogy valami nagyszerű történjen!
Szó se róla akadt egy kettő az életben. (tavaly előtt szenteste délutánján) Hogy csak egyet említsek.

Ezért aztán nem is kérdeztem egy ismerősömet sem hogy nem volna e kedve velem tölteni az ünnepet.
(Pedig volt aki hívott és tudom határtalanul örült volna ha megyek.)

Mitől féltem? Nem is tudom! Talán a visszautasítástól és attól, nehogy megbántsam a barátaimat azzal,
hogy jól elrejtett magányuk mögé látok. Vagy bennem is azt lássák hogy szomorú vagyok. Mert az igazi szomorúságot nem is annyira a magányom teszi.

Amikor zokogva mész a falun végig Szenteste az utcán, és fájdalomba burkolózva "nézel" be az ablakokon
és látod a boldog embereket, akkor azt gondolod, ennél már nem lehetne rosszabb.

Még utolsó nap is dolgoztam (hála égnek!) Majd 2 óra volt amikor hazaértem.
Benyitok az ajtón,  semmi dísz, fa sehol. Rájössz, hogy teljesen felesleges is és legyintesz egyet.
Már higgadt vagy, fájdalmad valós és csendes, mozdulataid kimértek,
és a nappaliban a Tv egy már sokadszor látott romantikus film jelenetét mutatják. Utálom ezeket az ezerszer sugárzott bárgyú baromságokat.
Ilyen a karácsonyod egyedül. Szerintem nem vagyok ezzel egyedül!

Új élethez új dolgok kellenek!
Hát belevágtam
 Ehhez nem kell pénz, nem kell ajándék, nem kell semmi,
 csak egy szeretettel teli tér, nyitott szív, a többi jön magától!
Elhatároztam már csak bizonyításképpen hogy elindulok a Börzsöny legmagasabb pontjához.  (938 m magas)
Ércbányáig szerencsém volt autóval menni. Ez jól esett! :-) És az "Én fámnak csak integettem egyet! :-)


 


Bányapusztáig az általam legtöbbet megtett út vezetett. A legszebb vadászélményeim helye.
Onnan irány Fekete-Rét,  elhaladva az Oltárkő mellett fel a Csóványosra.
A tetején található kilátóról gyönyörű kilátás nyílott volna a Börzsöny hegyeire, már ha tiszta idő
és nem hatalmas köd fogadott volna.
Tiszta idő ha lett volna :-( a felvidéki hegyeket, és a Dunakanyart is láthattam volna De csak köd és köd.
Tejfehérbe burkolózott a hegy!

 






A fenébe. Bár ha bele gondolok...mire felértem kapkodtam a levegőt!
Néhány perces tekintgetés után irány vissza
!Közben arra gondoltam hogy most már az út könnyebbik fele következi. Mert hogy már "csak" lefelé kell menni. :-)

Visszaút a sokat meg járt útvonalon a Szabó-kövek és a Rakodón keresztül Nagyhideg-hegyre, onnan a Kammerhof,  Az emlékek csak sorakoztak. :-)
De sokat jártam és vadásztam erre is.
Aztán a Vasedény-kulcsos-ház, ahol annyiszor de annyiszor megizzasztotta a terepjárót az a néhány dagonya.. majd
végig a Rustok-nyergén, irány vissza Nagybörzsönybe.
Mit mondjak - Leizzadtam mire haza értem. :-)






2015. december 26., szombat

Lépteim hordják az évek súlyát,



Kicsit rég volt! :-)



Az ember lassan megöregszik



Az ember lassan megöregszik,
A jövőnél már fontosabb a múlt.
Nem jön felénk, ami előttünk fekszik,
Csak könyörtelen elmarad az út.

Lépteim hordják az évek súlyát,
szívem már tudja, mit szemem nem lát.
Hajnalon, nappalon, éjszakán át,
megyek csak egyre tovább... mindenen át.

2015. december 25., péntek

Az én....




Én és Ő!
(Drága keresztapám)





 Wass Albert: Az én Titok - Karácsonyom



Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep lsten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert.
Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken.
Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.
Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem volt karácsony, és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy vasárnapok sem voltak. Viselő ruháinkat s nehéz gondjainkat szakadatlan hordtuk, bármit mutatott a naptár.
Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az ünnepekért, ünnepi öltözetet s ünnepi arcot éveken át nem látott a házunk.
Egyszer fellázadtam. Karácsony volt.
De nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem.
Karácsonyi szabadságra küldött haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha halottat őriztek volna benne.
Apámék egy-egy könyvbe temetkezve naphosszat hallgattak sötéten, és nem volt szabad előttük karácsonyról szólni.
Évek óta nem járt nálunk az angyal. Súlyos gond nyomta a szárnyait, és nem tudott elröpülni hozzánk. Akkor öregedtek meg apámék.
Nem akartak ünnepre gondolni, mert eszükbe jutottak a régi és gondtalan ünneplések, s a jövő ködös volt, nem láttak előre.
Pedig ha tudtak volna ünnepelni, a karácsonyfa gyertyái mellett az ünnepi gondolatok magasságából meglátták volna az utat, mely
már akkor is egyenesen vezetett a reménység felé.
De gyászba s ünneptelen hallgatásba rejtőztek az idő elől, pedig az idő azért múlott, éppen úgy.
Karácsony szombatja volt. Kint nagy puha hó, a kerti fákat belepte egészen.
Olyan csöndes volt kereken a világ, mintha a békesség készült volna megszületni akkor.
Egyedül lézengtem a kertben. A szürkület már meglepte a fenyvest, s kereken a dombok is belevesztek a lehulló estébe.
Lent a faluban egy-egy lámpa kigyúlt. Fájt, hogy karácsony estéje van.
Máshol izgalommal lesik az angyalt, ünneplő ruha van és karácsonyi szag és boldog rejtelmesség a levegőben.
Hallottam a csilingelést, s láttam gyertyafényben úszó szép karácsonyfákat, pedig ahogy ott kószáltam a behavazott fák közt, végtelen egyedülléttel
a szívemben, tudtam, hogy mindez csak álmodozás, mert nálunk sötétek a szobák, s a régi gyűrött ruháinkban éppen olyan magányosan töltjük el ezt az estét is, akár a többit.
Esteledett nagyon. Lent a faluban egyre több lámpa égett, s a papnál megkezdték a kántálást is.
Megálltam a fenyők alatt, és hallgattam a felszűrődő éneket. Románok kántáltak.
Az egyhangú dallamot búsan itta föl a szétterülő este, s én arra gondoltam, hogy románok kántálnak.
Románok ünnepelnek.
Mindig csak a románok.
Sokáig álldogáltam ott, közben sötét lett egészen. Fázni is kezdtem, hűvös szél támadt a fák közül, éreztem, hogy haza kell már menni.
De ugyanakkor valami fájdalmasan a torkomba markolt.
A tudat, hogy karácsony este van, s én ott ülök majd egyedül, és nem lesz senki, akivel beszéljek, és nem lesz semmi ünnep.
Az öregek olvasnak a lámpa alatt, olvasnak zord szótlan arccal, mintha olyan nap lenne ez is, mint a többi. Úgy, szorította a torkomat, hogy könnyeket préselt ki a szememen. Hát csak a románok?
S ekkor valami bátor, nagy dolog jutott az eszembe. Hirtelen, hogy szinte beleszédültem. Nem csak a románok! Miért csak ők? Karácsonyt csinálok önmagamnak! Karácsonyt, titokban, hogy senki se lássa!
Volt a fenyves szélén néhány kicsi fenyő. Csak akkorák, hogy, a derekamig sem értek. A kerti színből kiloptam egy ásót, meg egy ládát, s kiástam egyet, egy szépet a fenyőcskék közül. Sok földdel vettem ki, betettem a ládába, elrendeztem a gyökereit is, hogy baja ne essék, s megindultam vele a ház felé.
Vert a szívem az izgalomtól. Hátha meglátnak? Hátha baj lesz ebből? De sötét volt, nem látott meg senki. Egyedül laktam, a ház végében. Úgy osontam be a szobámba, mint a tolvaj. Meggyújtottam a lámpát, a ládát a fával az asztalra tettem s hozzáfogtam a feldíszítéshez. Izgalmas, nagyszerű munka volt. Színes papirosból láncokat fabrikáltam, néhány szál aranyozott zsinórt is leltem hozzá s öt darab maradék gyertyavéget. A gyertyavégeket drótra kötöttem rá a fenyőre, idétlenül is álltak rajta, az igaz. A színes papírlánc sem sikerült úgy, ahogy akartam. Csúnya lett nagyon a karácsonyfám. De karácsonyfa volt!
Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s felöltöztem úgy, ahogy illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga fény dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.
Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam, s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak, s most már nem csak románok ünnepelnek ebben a faluban.
Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába.
S talán, azt hiszem, úgy is volt.
Ültem ünneplő ruhámban az ágyon, s néztem a szegényes kis karácsonyfát és gondoltam mindenfélét össze-vissza, szépet
és szomorút, ahogy ilyen szép és magányos, de különösen nagy ünnepeken szokás, amíg lassan leégtek a gyertyavégek. Leégtek és elaludtak egyenként, csöndesen. Még éppen csak egy, lángocska őrizte hűségesen az ünnepet a legalsó ágon, aztán elaludt az is.
Még ültem az ágyon egy keveset, s néztem az elsötétülő szobát, mert a kályhában is roskadt már a tűz és alig világított. A sötétséggel együtt éreztem lassan a hétköznapot is visszatérni, s emlékszem jól, ez csúnya és keserű érzés volt.
Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát, s felvettem a régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit, s visszadugtam mindent a fiókba. Aztán kabátba bújtam, s visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam.
Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Borzasztó sötét volt a fenyves, és szél suhogott az ágak között. Kint a tisztáson derengve világított a hó. Féltem. Kísérteties volt a hószínű sötétség és a suhogó fenyves.
Sietve tettem helyére a fát. Gyökere körül ledöngöltem a földet, s havat is kapartam köréje. A csöndesség felől veszekedés hallatszott. Románul veszekedtek. A hangok felverték a falut, aztán belefagytak újra a csendbe. Kántálás már nem hallatszott sehol. Hideg, néma téli este volt.
Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt már hívtak vacsorázni.
Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdezte meg apám.
-Mit csináltál ?
- Semmit- feleltem.
Apám szája széle megrándult, de nem kérdezett többet. (S maga is a semmivel foglakozott abban az időben.
Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy nekem karácsonyom volt mégis.
Véletlenül jutott az eszembe minap ez a régi történet. Karácsonyfát néztem fiaim számára, s megtaláltam közben azt a fenyőt is, amit akkor egy estére kiloptam a kertből. Megsínylette az ünneplést. Évekig csenevész maradt, volt idő, hogy azt hittem, kipusztul. De aztán mégis erőre kapott. S ma már sudáran és magasan szökik az ég felé, erősen túlnőtt engem s mindnyájunkat kik akkor éltünk.
(A titokzatos őzbak)
"Nézzetek a szívetekbe karácsonyos szemmel, őszinte és becsületes lélekkel. S ha azt látjátok az ön-keresés során, hogy szíveteknek valamelyik zugában rosszindulat, irigység, keserűség vagy bármiféle más tisztátalan érzés lakozik valamely magyar testvéretekkel szemben: gyomláljátok azt ki gyorsan, mielőtt véglegesen és halálosan megmérgezné bennetek az életet. Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát, és eresszétek be oda a napfényt, hadd pusztítson ki belőletek minden sötétséget ezen a karácsonyon. A civódások, pártoskodások nemzetéből változzatok át a szeretet nemzetévé, s lássátok meg: attól a pillanattól kezdve veletek lesz az Isten."
(Wass Albert: Karácsonyi levél)

Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek, hogy emberek lehessetek!

/ Wass Albert /





2015. december 19., szombat

A legszebb ajándék:


„Éld át egy pillanatig a csodát. A mindenséget és önmagadat.
Most pedig figyelj jól: a karácsony a születés ünnepe. Valaminek vége van, és valami most jön létre. Bárhol. Akár egy istállóban is. Állatok között, segítség nélkül, egy gyűlölettel teli, gonosz és sötét világban, ahol a kis Jézus született. Mindegy. Csak szüless meg. Szüld meg magad. Lobbantsd lángra a szívedet, s hagyd, hogy ez a lángocska eloszlassa az egész elmúlt éved sötétségét! Várj egy kicsit, míg azt nem érzed, hogy a kis gyerekláng megerősödik benned, és utána menj vissza a hozzátartozóidhoz. Vidd be nekik a békédet, az új arcodat, és azt a meggyőződésedet, hogy az életünk díszlete nem egy szoba, hanem az egész világmindenség. A legszebb ajándék: egy mosoly. Egy ölelés. Vagy még az sem - csak egy gondolat: „Szeretlek".
                                                                 /Müller Péter/





TÓTH ÁRPÁD FERENC

Gyertyák égjenek

Ugye, hallod szavam?
Karácsony van! Kisjézusom,
ugye, hallod szavam?
Segíts nekem, hogy még jobban
ismerhessem magam!

Segíts, hogy a testvéremnek
jó testvére legyek,
szeretetem tőled kapjam,
és hogy szeressenek!

Segíts, hogy a szüleimnek
jó gyermeke legyek,!
Megérthessem a világot
és az embereket!

Karácsony van, Kisjézusom!
Téged ünnepelünk.
Hit, a béke s a szeretet
legyen mindig velünk!





2015. december 18., péntek

ha ünnep jár a világban





Komáromi János

Ünnep


ha ünnep jár a világban
minden milyen furcsa lesz
azt hisszük most minden bánat
egykettőre semmi lesz

ünnep jön és ünnep múlik
azután elér a "rend"
végleg semmi nem változik
sem kívül sem "odabent"

nem értjük már a lényeget
nem érezzük a csodát
nem éljük át többé soha
Ünnep igaz "mivoltát"

szemünk mered úgy bámulunk
kezünkkel tapogatunk
hallgatunk és hallgatózunk
de semmire nem jutunk

hol az Ünnep? - kérdezgetjük
választ sehol nem lelünk
mind örökre elveszett hát
az Igazi Ünnepünk?

talán mégis van még remény
ha jó helyen keresünk
néhány percre csendben vagyunk
és nyugodtan leülünk

másként dobban ekkor a szív
felébred a Lélek is
egy perc nyugalom kell csupán
felébred az Ünnep is

gondolatban kezet nyújtunk
így egymáshoz elérünk
rájövünk hogy csak "Egymásban"
lehet Igaz Ünnepünk