Számadás

Számadás

Első szavaimat szerelem szülte,
Álmatlan éjszakákon a gyertya fénye
Mellet rajzoltam titkos virágot,
Hízelgő bókot, s egy álomvilágot
Festettem magunknak rímekbe rejtve,
Hogy azt tőlünk senki el ne vehesse.

Írtam fájdalmat, mi szívemet marta,
Könnyem a papírt sokszor megáztatta,
Írtam dühöt, haragot, s mindent, mit láttam,
Mikor köztetek az utcán odakinn jártam.
Sokezer ember, sokezer élet,
Mily kevés az, mit belőle értek.

Igazságot mondtam, mit magam sem hittem,
Átkoztam vétket, pedig láthatja Isten,
Az én lelkem se tiszta és mégsem
Vádol senki, tán nem is veszik észre…
De bűntudat ébred, áldott szenvedés,
Megváltásomra utón túli esély.

Írtam szépet drágakő szavakkal,
Talán jót is, vagy csak jó akarattal,
Okoztam remélem boldog perceket,
Embereknek, kiket nem is ismerek.
De tettem-e valaha valami hasznosat?!
Nem hagy nyugodni, gyötör e gondolat.

Mert írni csak, hogy írjak kevés,
Nemes szándék kell a szavak elé,
Tiszta hit, mely önmagamnak vigasz,
Ha tudom, minden egyes szavam igaz,
S adok vele mindenkinek, ki kér
Sajátomból egy csöppnyi kis reményt.

Czéh Béla