Kétszáz az egyben

Kétszáz az egyben




Először a kabát,

de rég nem fázom,

hideg ez a bolygó,

a rámfagyott öleléseket

megszoktam,

mint kardigánom,

biztonságot ad,

bár nincs mit félnem,

nincs bennem szemérem.

Ezek úgyis közterületeim,

mint a város utcái, terei.

Bárki szemembe nézhet,

vagy megfoghatja kezem.

Mintha egy szökőkút vízébe

nyúlna bele, olyan hideg.

Érzem, ahogy kezed

gyapjúszoknyám alatt

siklik fölfelé harisnyámon,

combomon tétován elidőz,

mintha magadat

melengetnéd velem,



ez magánterület,

fűre lépni ugyan szabad,

de határvonalamon túlra

még te sem láthatsz,

minden leengedve

egy mély kútba,

a káva ólomtetővel lezárva;

Tilos terület.

Nem érhetsz csak a kötőszövetig,

sérülékeny vagyok,

nem tudok se ellenállni,

se magam megvédeni.

Megkésel tekinteted,

a téged-vágyás buja vére

összeken mindent,

piros leszel

álomszerű, mint a szív

a Valentin-napi léggömbben.

Boda Magdolna