Évek, évszakok, egymásba göngyölődő
napok számlálatlan serege! Milyen keveset jelent így a távolság
szitaszövetén át az idő szorgos mértéke, a kalendáriumi változások, és
hogy hányszor reggeledett és alkonyodott a nap felettünk, hányszor
váltott a természet, és tért vissza a holdújulás, vízár, hó, eső s az
évszak virágai és gyümölcsei! A mi emberéltünk más osztódással igazodik,
és a sorsunk - mint valami mappán - kényére kirajzolja a gránicokat. Ha
elgondolom, hogy a második házasságomtól számítva mostanig mennyi idő
telt; bizony majd a fél életem. De így egészben néha oly egyszövésűnek
tetszik ez a nagy halom esztendő; szinte elcsudálkozom; hát annyi
tömérdek nap minden reggelén külön felkészültem az életre, öltöztem,
beszéltem, gondoskodtam és küszködtem, és annyi éven át mindannyiszor
mondtam néha nyüzsgő bajokból, gondokból eszmélve egy-egy pillanatra:
"Bizony, hull a levél, hidegedik! Nemsokára fűtünk!" Vagy sóhajtottam
nehéz közönnyel az égre: "Haj, esős nyár van! Tavaly szebben nyílt a
leander!" Vagy ezt: "Itt van megint a karácsony; ez is, az is
kellene!"... Összemosódó, nehéz és szívós, elsötétült színű szövete az
időnek, egy hosszú, hanyatló, tompán nehezülő életszakasz; de mennyi
alattomos, keserves küzdésekkel, mennyi buta, említeni is bajos,
regényetlen, senyvesztő és lekoptató nyomorúságok csatározásaival
átlyuggatott, szétrongyolt! Megőröltek, elnyűttek engem az évek! De
vajon finom és csinos, halk és szépen nyugodalmas életben nem öregedtem
volna-e meg szintúgy? Ott volnék, ahol vagyok! Most már nem is tűnődöm
rajta, hogy hol hibáztam el. Tán mindenkinek az élete a természete
szerint fejlődik; vagy a lénye alakul hozzá a körülményeihez. Én már el
nem tudom képzelni önmagamat másféle múlttal és jelennel, mint ami így a
részemmé vált, ilyenné formált.
Kaffka Margit
Kaffka Margit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése