Hiábavaló volt?
Bajlódásunk, türelmünk pályája
kiszámíthatatlan! Rádió-teleszkópokkal követni tudjuk a láthatatlan
csillagok útját az égbolt sötét tartományain keresztül, de ki
vállalkozna arra, hogy föltérképezi cselekedeteink búvópatak rendszerét.
Sokszor eltűnődöm nővérem kisfián. Olyan
akár a feneketlen zsák. Az egész család gondja, türelme, törődése,
hanganyaga és energiája belevándorol, s mindez látszatra oly
nyomtalanul, oly céltalanul tűnik el, mintha a világűrt próbálnák fűteni
vele.
Este tizenegy óra: a heroikus
erőfeszítések ideje. Ilyenkor rendszeresen csak a legambiciózusabb
diákok virrasztanak könyveik felett, azok, akik felnőtt korukra
bizonyosan elnyerik az egyetemi katedrát. Egyedül ők vannak ébren, ők és
az unokaöcsém, s természetesen a nővérem: Tanítja a gyereket. Az éjfél
közeledő csendjében makacsul kísérli bevenni a lehetetlent. Áthallom
gépiessé fáradt hangjukat a csukott ajtón keresztül, s nemegyszer én
unok bele puszta hallgatásába is a céltalan ismételgetéseknek. Nem megy
és nem megy a tanulás. Pedig nem buta gyerek, csak egyszerűen nem tudja
lenyelni, amit a szájába adnak, a leckék kanalas orvosságát.
- Hagyjátok már abba - kiáltanék fel nemegyszer -, hát nem látjátok, hogy hiábavaló!
- Máskor meg magam is szinte a csodavárók hitével lesem a fordulatot,
hogy a gyerek egyszer mégis megszólal, s elmond mindent, amit tanult,
mindent, mindent a Kaszpi-tengertől a másodfokú egyenletekig; s az
elveszettnek hitt múlt a jelenben egy csapásra fényes jövőre talál.
Mert végül is nem vagyunk
elkényeztetve. A dolgok nem hagyják nyomon követni magukat. S ez nem a
sors szeszélye, nekem gyakori érzésem, hogy legtöbbször Isten maga az,
ki tetteink, s kivált jótetteink és azok következményei közé áll.
S talán épp azért, hogy mi magunk - ha valóban jót tettünk - árnyékban
maradhassunk, egyfajta személytelenségben, s ne veszítsük el jótetteink
értékét a nyilvánosság színpadias tündöklésében. Ha van rá erőnk, ne
panaszoljuk hát, hogy ez vagy az az erőfeszítésünk hiábavaló volt!
Hadd mondjak el erre egy nagyon
kedves, Aesopus tollára való állatmesét, afféle példázatot, amit bár,
úgy hallom, elírtak előlem egyik napilapunkban, mégis elismétlem, annál
is inkább, mivel a forrás, az, aki az eset tanúja volt, nekem is
ismerősöm, s a történetét közkincsként mesélte el nekem. Íme a közkincs:
Barátom nemrég került Debrecenbe.
Eleinte nagyon egyedül volt, s így vetődött el egy kora délután az
állatkertbe. Vidékies állatkert a debreceni, farkas meg róka se biztos,
hogy akad benne. Annál inkább meglepte barátomat, hogy az állatkertnek
két oroszlánja van. Egy német vándorcirkusz hagyta itt ajándékul őket,
az egyiket, mert olyan öreg, a másikat, hogy annyira buta volt. Mert mit
is kezdjenek egy buta oroszlánnal, akit csak etetni kell, s ő maga
semmit sem produkál? Odaajándékozták a debreceni állatkertnek.
S most jött a váratlan fordulat. Egy év múlva a nagy darab, ostoba
oroszlánnak hirtelen világosság gyúlt az agyában. S amit akkor
elmulasztott a cirkuszban, itt, a debreceni állatkert csendjében
hirtelen megértette. Megértette, s azóta se felejtette el. A rács mögött
illedelmes csendben végzi artista-gyakorlatait a látogatók ámulatára,
de akár fizetség nélkül, egymagában is. Igaz, egy évi késéssel, de úgy
mondják, hibátlanul.
Engem, bevallom, meghatott a történet, s ha zavarosan is, de rengeteg
mindent juttatott eszembe. Az, hogy a debreceni állatkertben ül egy buta
oroszlán, aki bár késve, de hibátlanul végzi elmaradt gyakorlatát,
felér egy Aesopus-mesével. S bár története csak úgy-ahogy alkalmazható
az emberi világra, tűnődni valónk bőven akad rajta, s okunk a mélyebb
megindultságra a látszatra oly humoros eset felett.
- Hogy mi is belőle a tanulság? Valóban nem több, mint egy Aesopus-mese tanítása, de ez is épp elég.
Az egyik tanulság az, hogy ne keseredjünk el, ha szavunk bárkinél is
süket fülekre talál. Különös dolog a lélek, és az emberi lélek csendje.
Sokszor esztendők is eltelhetnek, míg ez vagy az az elvetett mag
megfogan benne. A másik tanulság, amit e bájos történetből
megtanulhatunk pedig az, hogy ne higgyük, hogy tetteinknek és
szavainknak hatása tüstént és várakozásainknak megfelelően jelentkezik.
Bűneinknél ez még nem is volna baj, de sajnos fokozottan így van ez, a
jócselekedetek esetében De ami késik, nem múlik. S akinek van türelme a
jóságra, az meg is fogja érni, s föl is fogja ismerni gyümölcsét. Erre
tanít a fenti kis Aesopus-történet.
{Forrás: Pilinszky: Szög és olaj}