Sz. Pál-Kutas Orsolya
Így festek én
Fogtam hát festő ecsetem,
tán megfesthetem a tegnapot,
hol kergetőztem, mint gyerek,
boldogok voltak a napok.
Festettem bíbor pipacsot,
hófehéret, mely jéggé fagyott,
lefestettem a tarkálló rétet,
a gondolatot, mely szivárványként éget,
lefestettem a zöldellő erdőt,
s a mederben a kék patakot,
lefestettem a lélegző csendet,
a békét, melyet szívemben hagyott.
Megfestettem magam legbelül,
mit nem láthat senki, soha,
tettem szívembe égőt, vöröset,
lelkemre fehéret, mely pihe-puha,
tettem szemembe kéket, könnyfakasztót,
s zöldet, mely új reményt adott,
tettem egy kicsi feketét,
hogy ne lássam azt, ki bánatot hagyott.
Kevertem hozzá fénylő csillagot,
sárgát, mely napsugarat hozott,
lilát, az orgona illatát,
s tettem hozzá ezernyi varázst,
belekeverem minden színemet,
amit a földről csak összeszedhetek,
mindazt, amit az ég magától adott,
a felhőt, a napot, a csillagot,
s ha mindezt lelked papírján,
te is megfested barátom,
talán nem feketévé válik bennünk,
a jövőt festő színes álom.
