séta erre, arra.

A kerttől a Rám - szakadékig,  

vagy fordítva! :-)

Megérkeztem! :-)

Meg biza! :-)

Viktória, 54cm, és 3620 gramm.

Az út....

Az egyetlen útmutató az emberhez a lelkiismerete; az egyetlen pajzs tetteink becsületességének és őszinteségének emléke.

Nagyon meggondolatlan dolog végigsétálni az életen e pajzs nélkül, mert reményeinket olyan gyakran gúnyolja ki a kudarc és borulnak fel terveink.

De ezzel a pajzzsal, még ha játszik is velünk a sors, mindig becsületesen menetelhetünk.

Winston Churchill

... általment a Keskeny pallón s elrepült.

 Ismét egy új híd a faluban.

 Arany János : Vörös rébék


"Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón s elrepült -"[*]
Tollászkodni, már mint varju,
Egy jegenyefára űlt.
Akinek azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár:
Hess, madár!

Ő volt az, ki addig főzte
Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
Cifra lányát, a Terát.
De most bezzeg bánja már,
Váltig hajtja: kár volt, kár!
Hess, madár!

Pörgé Dani most őbenne
Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
Orrával a küszöbön.
Pedig titkon oda jár,
Szép asszonynak mondja: kár!
Hess, madár!

Cifra asszony színes szóra
Tetteti, hogy mit se hajt:
"Kend meg köztünk ne csináljon
Háborodást, házi bajt,
Nem vagyok én csapodár."
Rebi néni mondja: kár!
Hess, madár!

Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
Piros kendőt s egyebet:
"Nesze, lyányom? e mézes bor
Erősítse a szived:
Szépnek úgy nem tenni kár!"
- "Hadd jöjjön hát a kasznár."
Hess, madár!

Háborúság, házi patvar
Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
Pörge Dani tűri még.
A bölcső is ott van már:
Künn egy varju mondja: kár!
Hess, madár!

"Asszony, ördög! vidd apádnak
Haza ezt a gyermeket -
Ne! a varjut (hol a puskám?)
Útra meglövöm neked."
Varju azt se mondja: kár!
El sem is rebbenti már:
"Hess, madár!

Híre terjed a helységben:.
"Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lőtt
S Rebi néni leesett!"
Rebi lelke nem vón' kár:
De, mint varju, visszajár
Hess, madár!

Gyilkost a törvény nyomozza;
Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
Keskeny pallón átmegyen.
Szembe jött rá a kasznár.
Varju elkiáltja: kár!
Hess, madár!

Keskeny a palló kettőnek:
Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
Nagyot csobban valami.
Sok eső volt: mély az ár.
Varju látja, mondja: kár!
Hess, madár!

Bujdosónak kín az élte;
Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
Hajtja éh: "megállj, görög!"
Varjú mind' kiséri: "kár!...
Fennakadsz te, szép betyár!"
"Hess, madár!"

"Most ebédre, hollók, varjak
Seregestül, aki van!
De szemét ne bántsa senki:
Azzal elbánok magam."
Fekete volt; mint bogár:
Asszony ott sír: "mégis kár!
Hess, madár!"

Vörös Rébék általment a
Keskeny pallón: most repűl;
Egy varjúból a másikba
Száll a lelke, vég ne'kül
S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess, madár!


(1877 szept. 26)
[*] E két sor népmondai töredék. - A. J.

Üzenem az otthoni hegyeknek:

ÜZENET HAZA

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó,
és törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést,
ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszra,
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már,
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

És üzenem a volt barátimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
Vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magas ég alatt
Mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad, a kő marad,
a kő marad...

Maradnak az igazak és a jók,
a tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasztják rnár az égben fönn a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz és a kő marad,
a kő marad...!

Wass Albert

“… az, hogy én ki vagyok, ...

Előítélettel vagy szabadon?

“… az, hogy én ki vagyok, attól függ, hogy te minek akarsz látni engem.” – mondja Dan Millman, egyik fontos tanításában. Ennek kapcsán elgondolkodtam az előítéletről, mely az egyik legfojtogatóbb kortünet. Jó pár éve hallottam, hogy Mauritiuson sokáig valami hihetetlen tisztelet övezte a fehér nőket. Majd a műholdas televíziós csatornák bejövetelével, “tiszteletét tette” a szigeten a pornó, s így már nem is számítottak olyan nagyon tiszteletreméltónak a fehér nők. Mindannyian a saját történéseinken, tapasztalatainkon átszűrve látunk meg valamit a világból. Hisszük, hogy amit mi látunk, az a valóság. Elméleteket gondolunk ki saját igazunk bizonyítására, és sokszor bármi áron védjük azt. Varázslattal “vonunk be” bizonyos embereket, másokat kirekesztünk, és iszonyatosan megsértődünk, ha valaki épp minket nem fogad el olyannak, amilyennek magunkat látjuk. S persze a másik oldalon egy pillanat alatt lángra lobbanunk, rajongunk, segítséget nyújtunk egy vadidegennek is. Vagyunk ilyenek és olyanok, meg még amolyanok is. Tisztelni a másik emberben azt, amitől ő egyedi és nem az általam megszokott és normálisnak elfogadott keretek között mozog, sokszor nehéz. De miért is? Mert ilyenkor hirtelen a félelem győz az emberségem felett. A félelem, hogy ha ő ennyire más mint én, akkor lehet, hogy én nem is vagyok jó, hogy én nem vagyok szerethető, hogy amit én eddig gondoltam a világról az nem úgy van. Vagy épp valami régmúlt fájdalom nyom maga alá, aminek emléke ennek az embernek a kapcsán- akinek persze köze sincs az én emlékemhez-, felszínre tört. Kemény élet, ha minden dolgok ítélőbírájává tesszük magunkat, kemény élet az, amiben azt hisszük, hogy csak nekünk, s a hozzánk hasonlóknak lehet igazuk. Hiszen épp ezzel elutasítjuk a változás lehetőségeit és örömét. Épp ezzel zárjuk azt ki, hogy azt mondhassuk ma valamiről, amit tegnap még igaznak véltünk, nocsak ma már másképpen látjuk, de semmi baj. Hiszen tegnap, tegnap volt. Minden, ami ahhoz kötődik ma már csak emlék, érzelem. Az én érzelmem, az én emlékem. Képes vagyok a helyén kezelni, s ma már egy új olvasatot adok az életemnek. Ha viszont abszolút igazságnak hiszem, amit tegnap gondoltam, akkor elveszem magamtól a levegőt. Elveszem magamtól az életet. Ugye képes vagy arra, hogy tiszteld, ha egy másik embernek más megoldásai vannak az életre, mint Neked? És, ugye képes vagy arra is, hogy önmagad is tiszteld annyira, hogy elfogadod, hogy ma lehetsz más, mint tegnap voltál, s a jövő lehet, hogy egy egészen másik éned fogja a fénybe hozni? Ma arra biztatlak , mielőtt kinyújtod a kezed, s nem engedsz valakit vagy valamit közel magadhoz, pusztán csak azért, mert valamit gondolsz róla, vagy csak mert annyira más, mint Te, egy pillanatra érezd meg, neki Te ugyanannyira más vagy, ő ugyanúgy idegennek érezhet Téged. Az ő valósága és a Te valóságod, ebben a pillanatban bármilyen eltérő is, akár közös valóság is lehet. Szóval mielőtt elutasítod, gondold végig, amit belőle látsz, azt bizony, Te látod…

Barátság vagy....

A barátság sokban hasonlít a szerelemre: a szikra és az újdonság lassan megkopik, és átadja a helyét valami kényelmesnek és kiszámíthatónak; olyan lesz, mint egy kardigán, amelyet esős vasárnapokon veszünk elő a fiókból, amikor valami melegre és ismerősre vágyunk.

Képek és Mese a kék hegyekről. :-)

A hegyek alján már csak az ég kékje látszik.

                                                     Wass Albert - Mese a kék hegyekről

A nagy irtásról, ahova az őzek hajnalonként legelni kijártak, messzire elláthatott a szem. Széles nagy völgyek, hullámos dombhátak fölött távoli hegyekig. Kékek voltak ott messze azok a hegyek, szépségesen kékek. És a fiatal őzek, kik éppen látni tanulták a világot, megkérdezték mindig anyjukat:

- Miért kékek ott túl azok a hegyek?

És az őzanyák emlékezet óta, mindig ugyanazt felelték ilyenkor:

- Mert ott nincs farkas és nincs róka. Nincsenek kutyák és nincsenek gonosz emberek. Csak békesség van ott, nyugalom és csönd. Csupa lóhere nő a réteken, és soha sincsen tél. Szél nem jár arra, és a lomb nem hervad el. Nincsen hó, fagy, csupán jó meleg, nap nap után. Azért olyan kékek azok a hegyek.

- Akkor miért nem megyünk oda? - kérdezte meg erre valamennyi kis őz emlékezet óta, aki csak ott nőtt föl a nagy irtáson.

És valamennyi őzanya, aki valaha is fiakat nevelt, ezt felelte erre:

- Nem lehet, fiacskám. Nem lehet.

És sóhajtott hozzá, vágyakozó szomorúsággal, ahogy csak őzanyák tudnak sóhajtani.

Az őzfiak legnagyobb része nem kérdezősködött tovább. Belenyugodtak abba, hogy nem lehet. Őzek voltak, és az őzek sorsa belenyugodni a változatlanba. De minden esztendőben akadt egy-egy a nagy irtás őzfiai között, aki tovább nyújtogatta vékonyka nyakát, meresztgette kíváncsi két szemét a kék hegyek felé, és tovább kérdezett.

- Miért nem lehet?

Ilyenkor az őzanya, kinek ilyen kíváncsi fiacskája volt, megbotránkozva csapta hátra a füleit, úgy mondta:

- Nem lehet, mert nem lehet!

És dobbantott is hozzá a lábával, ahogy haragos őzanyák szoktak.

Olyan őzfiú, aki ebbe se nyugodott bele, egy ha akadt csak minden esztendőben. Aki megkérdezte:

- Akkor honnan tudni, hogy mi van ott? Ha nem lehet oda menni és megnézni?

Az őzanya, akit ez a kérdés ért, elkomolyodva és nagyon titokzatos képpel ennyit felelt csupán:

- Onnan jöttek volt az őseink. Valamikor nagyon-nagyon régen.

Többet aztán nem mondott egy szót sem. Ha pedig a fiacskája ebbe se nyugodott bele, és tovább merészelt kérdezősködni, úgy meglökte, hogy menten belesuppant egy tüskés szederbokorba, és alaposan összeszurkálta magát benne. Többet aztán nem kérdezősködött senki a kék hegyek felől álló esztendőig. Csak bámulták az őzek hajnalonként álmodó nagy szemekkel a távoli kék meseföldet, mely csupa édes levelû lóherét terem, ahol nincsen farkas és nincsen róka, nincsenek kutyák és gonosz emberek, nincsen szél, és nem hull le a lomb. Télen, amikor zúgó förgeteg kavarta a havat, dideregve húzódtak össze fagyos vackukon az irtás őzei, és álmodtak a messzi kék hegyekről. Szemüket lehunyták, hogy ne lássák maguk körül a jeges szürkeséget, és gondolatban ott legeltek az örök-napfényes lóheremezőkön, ahol nincsen tél soha, nem fáznak és nem éheznek az őzek.

Így volt ez, mióta csak őzek éltek az erdőben, és nem változott azóta se semmi.

Csak éppen egyszer. Egyszer történt valami.

Egy fiatal őzbak, egyike azoknak, akik nem nyugosznak bele, elhatározta, hogy megkeresi az utat, mely visszavezet a messzi kék hegyekhez.

Kerek esztendőn át készült a nagy útra. Edzette magát. Nagyokat szaladt meredek hegyoldalakon. Árkokat ugrott. Erősítette izmait.

Tervét nem árulta el senkinek, csak játszótársának, egy másik fiatal őznek. Mikor eljött a tél, és vacogva kaparták együtt a havat élelem után, biztatva mondogatta:

- Meglelem az utat, biztosan meglelem, és visszajövök érted. Nem fázunk többet és nem éhezünk többet. Napos lóheréseken legelünk örökké.

Ha farkas elől bújtak, vagy csahos vadászkutyák kergették őket, így bátorította remegő kis társát:

- Ne félj, ott nem lesz több veszedelem. Ott nincsen farkas és nincsenek kutyák. Megkeresem az utat, meg én, és visszajövök érted!

Eltelt a tél. Izmos fiatal bak lett belőle. Szürke ruháját levedlette, agancsa is kinőtt. Aztán egy szép, harmatos nyári hajnalon így szólt társához, a karcsú kis őzsutához:

- Most elindulok. Várj reám, mert visszajövök érted, és elviszlek magammal azokba a szép kék hegyekbe, ahol örök a csönd és a nyugalom, nincsen szél és nincs veszedelem, és nem hull le a lomb soha.

Azzal elindult. Ment, ment, szemközt a kék hegyekkel. Völgybe le, dombra fel. Ment, mendegélt réteken, mezőkön át. Patakokon és gerinceken át, ment, ment.

Egy szép napon egy nagy folyóhoz ért. Ahogy ott állt és nézdegélt, meglátott a folyó partján egy vadmacskát. Hevert a napon és ásított.

- Jó napot - köszönt illedelmesen a fiatal őzbak - hol lehet átmenni ezen a nagy vízen?

A vadmacska ránézett és csodálkozott.

- A vízen? Ott lentebb, a fákon túl. De miért akarsz átmenni?

- A kék hegyekhez megyek - felelte büszkén az őzbak.

- A kék hegyekhez? - bámult rá a vadmacska. - Melyik kék hegyekhez?

- Hát van belőlük több is? - ütődött meg az őzbak.

- Minden hegy kék - felelte a macska, és ásított.

- Tévedsz - rázta meg az őzbak a fejét - amelyiken én lakom, az nyáron zöld és télen fehér!

- Igazán? - álmékodott a vadmacska. - Azt hittem, hogy csak nálunk van ez így!

Azzal nyújtózott és újra ásított.

Az őzbak megkerülte a fákat, és meglelte a gázlót. Átkelt a folyón. Néhány napra rá a hegyek lábánál volt. Felnézett rájuk, és a szíve boldogan vert.

- Itt vagyok hát végre! Ugye, hogy megleltem az utat?

Lent zöld volt a hegy, nem kék. Éppen olyan zöld, mint odahaza. Bükkfák voltak rajta, és tisztások. De fönt, egészen fönt kék volt igazán!

Elindult hát fölfelé.

A tisztásokon fű nőtt, rendes fű. Elvétve akadt lóhere is közte. Nem baj, gondolta magában, ha nem is tiszta lóhere az egész, ahogy anyánk mondta. Fontos, hogy nincs tél és nincs veszedelem.

Tetszett a hely. Szépek voltak az erdők, és a tisztások is szépek. A forrásoknak jó vize volt. Kiválasztott hát egy szép helyet magának, és ott megtelepedett. Evett, ivott, hevert.

- Jól kipihenem magam - határozta el - aztán visszamegyek, és elhozom őt is. És mindenkit, aki jönni akar!

Boldog volt. Szeretett volna belekiáltani a világba: megleltem az utat a kék hegyekhez! Nincs többé tél! Nincs többé éhezés, fázás! Nincs több veszedelem!

Evett, ivott, pihent. Gyönyörködött a beteljesült álomban. Az idő telt. Egy este aztán elhatározta:

- Holnap elindulok vissza.

Azon az estén hűvös szél indult. Éjfél körül megeredt az eső. Reggel is esett.

- Megvárom, míg kitisztul - gondolta.

Várt. Az eső esett. Nyirkos ködrongyok fityegtek a fákon. Szürke volt az ég, szürke volt a föld. Barátságtalan szél süvített az erdőn. Vizes volt minden és hideg.

A fiatal őzbak elszomorodott kissé.

- Úgy látszik, itt is van eső. Nem baj - vigasztalta magát - de nincsen tél és nincsen veszedelem. Ez a fontos.

Néhány napig esett, aztán egy éjszaka megfordult a szél. Csípősen fütyült a fák tetején, és az égen megjelentek a csillagok.

- Napsütés lesz megint! - örvendezett a fiatal őzbak. - Reggel megmelegszem és indulok!

Hajnalra valóban kisütött a nap. De a fű recsegett, amikor kilépett a tisztásra. Fehér volt és furcsán recsegett.

Döbbenve hajolt le a fűhöz és megszagolta.

- Dér... - suttogta. - Dér!

És ahogy fölemelte a fejét, meglátott egy nyírfát és a nyírfán néhány sárga levelet. Sokáig állt ott mozdulatlanul, és a sárga leveleket nézte.

Hirtelen tompa ütés érte a lábát, és fülébe csattant egy puskalövés. Egyetlen ugrással a sűrűben volt, és rohant fölfelé. Háta mögött éles hangon csaholt egy kutya. Futott, menekült riadt rémülettel. Aztán valahol messze, bent az erdő sűrűjében megállt. Nézte a lábát. Vérzett. Éles fájdalom szaggatta a sebet. Lehajtott fejjel, sokáig állt ott. Aztán lassan, bicegve lement a patakhoz, belegázolt a vízbe, és sokáig, sokáig állt ott. A kutya már nem csaholt többé. Mélységes csönd ült az erdőn.

Később kisántikált a patakból, bevánszorgott a sűrű szedresbe és lefeküdt. Napokig feküdt ott mozdulatlanul. Mikor az éhség lábra állította, bicegett. Evett, ivott, újra lefeküdt. Napokig, napokig.

Közben megsárgultak körülötte a fák, és szellőjáráskor levelek hullottak. Nagy veres foltok lepték el a szedrest is, mintha valami láthatatlan óriás váltott volna keresztül az erdőn.

Mire begyógyult a seb, már hószaga volt a szélnek. Kopasz gallyakat zörgettek a fák. Hegyek tetejét hasukkal súrolták a lompos, vándorló felhők.

Lassan megindult lefelé. Mire a sűrűből kiért, szállingózni kezdett a hó is. A szálasban lihegve rohant el mellette egy idegen őz.

- Fuss! Menekülj! - kiáltott oda rémült lihegéssel. - A túlsó patakban farkasok járnak!

Egy jó darabig együtt futottak, aztán egy gerincen az idegen őz megállt.

- Nem láttalak még erre. Hova való vagy?

- Messzire - felelte a fiatal őzbak lihegve.

Szeme keresve nézett a távolba, és lám, völgyek és dombok szürke hullámain túl egyszerre meglátta az otthoni hegyek halvány körvonalait.

- Onnan jöttem - mondta, és orrával a messzi hegyek felé bökött.

- A kék hegyekből? - döbbent reá az idegen őz.

Megütődve hallotta a kérdést, és ahogy újra oda nézett, valóban kékek voltak a hegyek ott messze. Az otthoni hegyek. Kékek!

- Onnan - bólintott elszorult szívvel.

- Az nem lehet - rázta meg a fejét határozottan a másik - ott nincsenek őzek. Valamikor az őseink jöttek onnan. Ott nincs farkas és nincs róka. Nincsenek kutyák és nincsenek gonosz emberek. Örök a békesség, a nyugalom és a csönd. Csupa lóhere terem a réteken, és soha sincsen tél. Szél nem jár arra, és lomb nem hervad el. Azért olyan kékek azok a hegyek. Hazudsz, ha azt mondod, hogy onnan jöttél!

Azzal megvetőleg elfordult tőle és elment. Vissza se nézett.

A fiatal bak még állt egy darabig, és bámult, bámult, döbbenve a távolban ködlő kék hegyek felé. És egyszerre valami mérhetetlen nagy vágy fogta el, valami fájdalmas és szomorú vágyakozás a régi irtás után, az ismerős szálasok, meghitt tisztások, védelmező sűrűségek után. A patak után, melynek fodros tükrében először nézegette növekvő agancsát, a sűrű lombú kis fenyő után, melynek védelmében meghúzódni jó volt...

És lassan, bicegve, lehajtott fejjel elindult a kék hegyek felé.

A hó akkor még sűrűbben hullott. Mire az erdő aljára ért, már fehér takaró födte a mezőket is, míg szeme ellátott, és a puha fehér hópelyhek percek alatt elfödték a nyomát is, mintha csak arra se járt volna soha.

Fagyos tél volt, mire hazaért. Éhes őzek kaparták fázva a havat.

Bicegve, lassan haladt az irtáson fölfelé. Borzolt volt és sovány. A kis őzsuta messziről meglátta, és örömtől csillogó szemekkel rohant elébe a havon keresztül.

- Hát megtaláltad? Hát igazán visszajöttél értem? Ugye, indulunk máris! Olyan rossz itt! Hideg van, és nincs mit enni! Ugye, elviszel innen az örök napsütésbe, lóherés rétekre, ugye elviszel...?

Az őzbak megállt. Visszanézett a messzi kék hegyekre, és lehajtotta fejét.

- Anyánknak igaza volt - mondta halkan - nem lehet oda menni.

Így volt.

És havazott.

Hajnal a Rustokon.

 HAJNALI VERS KEDVESEMNEK

   A csöndes hajnali égről szelíden száll szét a Holdsugára; mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.

   A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre csak feltűnik csudálatos nagyszerűsége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.

   Ám Holdsugára a színek e fönséges fakadásában is némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

   Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi. - Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton meg Földanyánk életre-ébredt virágos kertjében.

   Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük boldogsága itt motoz nyugtalan szívem körül - mily furcsa, hogy e két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!

   De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert útaik elválnak:

Sorsuk akarta így.

   Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

   Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.

   De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

József Attila
1922. júl.-aug.

Tanulság

Gyerekszáj! :-D

Keresztfiam fiacskája megkérdezi Anyától

                                         Balu: "Anya, elmondanád, mit akarok, mert én nem tudom."
                                                                (Vajon akkor én honnan tudjam?)

 :-D

 

Az utolsó "mohikánok"!

                                       Egy csodálatos szakma utolsó képviselőinek találkozója.




Az emberi nemnek hivatása nem rontás, pusztítás, megsemmisítés, hanem hogy munkáljon, alkosson, teremtsen.
Széchenyi István

Ennyi év után sem értem miért kellett ezt a csodálatos kézműves szakmát padlóra tenni!

Már csak mutatóban maradt néhány ember aki ezt műveli.

Emlékeztek? Te jó ég de rég volt! :-)

Csupa ezüstösen csillogó haj! Stilszerűen az ezüsthöz hűen! :-)

Repülő szőnyeg - ezüstből.

Egy darab ezüst lemezből mi minden készülhet - szabadon kézzel egy egy darab formavas vagy netán egy darab fa (felhúzófa) segítségével.

A fenti két darabot nekem is volt szerencsém csinálni.

A sok kegytárgyról és készletekről tálcákról nem is beszélve.

Nézzük csak hogy is kell "felhúzni"!  na nem magunkat, :-D  - hanem egy darab lemezt.

Szurokba ágyazott ezüst lemez cizellálása.