Rengeteg találkozás van az életben,
egyik sem véletlen,
vannak nyomot hagyóak és felszínesek,
de az árát a végén megfizeted.
Bár most úgy terveztem hogy egy Arany verset teszek ide de...
Jöjjön József Attila – Amit a szívedbe rejtesz verse.
Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
A szerelembe – mondják –
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek –
a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
Meddig vezérlitek háborgó éltemet,
Meddig lebeghet még hajócskám köztetek,
Remény, emlékezet? -
Te, a lecsendesült lélek tulajdona,
Mely áldva lengsz körűl magányos dombomon,
Elmúltak szelleme,
Ha majd szorúlni kezd lélekzetem, s nehéz
Fájdalmaim között végkínomat nyögöm,
Eljősz-e menteni?
S mint a hanyatló nap földünk tanyáira,
Lövelsz-e nyugtató sugárokat felém
Szememnek húnytakor?
S te, mely az alkonyban, s hajnal hasadtakor
A híg homály közűl remegve szállsz alá
Ingócska lábadon,
Remény, az öldöklő bánatban enyhadó,
És a leendőkben gyönyörrel biztató,
Kisérsz-e síromig?
Lelkemnek adsz-e majd teljes vigasztalást,
Rebegve záródó ajkamnak édesen
Enyésző hangokat?
Oh! adsz-e fényt, ha majd nem látom a napot,
S irtóztató setét nyom; adsz-e virradást,
Ha itt leszáll napom?
Egek! - tán tiltva nincs hozzátok szólanom -
Hagyjátok meg e két csillagzatot nekem
Az élet tengerén.
Remény, emlékezet vidítsa lelkemet,
S ha ez leszáll, amaz derűljön ékesebb
Lánggal bajom felé,
Vajon hogyan tolják ki magukat a ragacsos burokból a vidám apró levelek? Honnan veszi az üzenetet a sötét verem mélyén a krumpli csírája, hogy áttörve héjat, műanyag hálót - induljon? A kotlós forró testtel üli fészkét, kotyogva igazgatja titka rejtegetőit, a meleg tojásokat... Ki küldte rá a lázat, a lázadó kedvet, hogy feledve szemet, gondtalan kapirgáló reggeleket, tüzes testtel életet adjon... És ki küldi a kába méheket a korai hunyor fürtös virágához? Beleájulni, belealudni, beleszerelmesedni az első édes, illatos pillanatba... Ki súg rigónak, cinegének, hogy füttyükre vár a fák között langyosodó levegőben minden, ami él. Tudják-e vajon a könnyű röptű szabadok, az eget a földdel összekötő pacsirta, a léha múltú kakukk, hogy hangjukat fájdalmasan nélkülözte, mint megbüntetett kisgyerek, a világ...
Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.